A konfliktus az emberi lét alaphelyzete. A legkülönböző helyzetek meghatározója, jelesül a szerelem és gyilkosság mozgatója, ami egymáshoz hasonló érzelmi eredetű. A színpadot és a színházat is a konfliktus terepéül találták fel évezredekkel ezelőtt, Theszpisz szekerén.
Az ember előtti időben, vagyis az időtlenségben (mert az idő az emberrel együtt jelent meg, annak is azon szakaszában, amikor órával mérhetővé lett az a valami, amit később időnek neveztek), szóval, abban az ős-óceánban évmilliókig kedvük szerint osztódtak a sejtek, mindegyik hasonlítani akart a másikra, mert már azok a sejtek is megalkuvók voltak. Aztán egyszer csak az egyik évmillióban, egy renitens, anachista sejt megváltozott. Ebben a pillanatban a sejtek milliárdjai rikoltottak fel, háborodottan: “Hibás!, nem olyan, mint mi! Öljük meg!” De nem ölték meg. Hanem létrejött az első mutáció, amelyik hasonlítani akart arra a megváltozott sejtre, aztán a körülötte lévők is (ez lehetett a divat-hóbort őse), hasonlítani akartak arra a sejtre. És a kezdeti ökológiai ős-óceán szép lassan megváltozott, hibáról hibára átalakult: amőbák, halak, állatok és emberek, vadak és vadászok lettek belőlük. Eme konfliktus volt az evolúció alapja. Egy eltévelyedő gén, a természet egy anarchista sejtje okozta ezt a galibát, az egész világot, ami benépesítette a földet.
Aztán eltelt pár ezer év, és IV Ince pápa, inkvizíció néven engedélyezte azok megkínzását, akik különböztek; nem az Ő(szentsége) Istenében hittek, hanem a természetben. Ugyanazt rikoltották, mint az ős-óceán sejtjei: “Öljük meg!, nem olyan, mint mi! Hibás!” De ők, ellentétben az óceáni sejtekkel: valóban megölték őket. Mert a pápa az mondta, hogy egy kis kínzás és fájdalom elég ahhoz, hogy visszatérítsék őket a természetük felől, Isten ölébe, hogy kihúzzák belőlűk lelkük egyéniségét. Azt mondták: nem azért kínoznak, mert ezt élvezik, dehogy!, hanem az illető érdekében teszik. Mert akinek nincs mit bevallania, az vigaszra és oltalomra talál a Szentlélekben. Megtiszították hát a világukat a természet imádóitól, akiket ők pogányoknak neveztek; akik esetleg babonásak voltak, és minden olyan elítélendő tudománytól, amely ellentmodott, konfliktusban állt az ő hitük miszticizmusával. Mert azt gondolták ugye, hogy a legszebb és legromlottabb angyal, Lucifer, lófaszt sem tud elérni, ha nincsenek segítségére a boszorkányok, és azok a tudósok, aki azt a nevetséges álltást hirdetik, hogy a föld glóbusz alakú, és az emberi élet egy olyan sejtben teremtődött, amely eltérni merészelt a konvencióktól.
A természet és a tudomány uralmát meg kell fékezni, mondta a Szent Ítélőszék, és meztelenül a kínzókerékre kötözték a nőt, akinek több fanszőrzet nőtt az ölén, mint amit normálisnak tartottak, pedig csak a természet akarta, hogy buján burjánozzon az a szőrzet. De IV Ince pápa erre azt mondotta, hogy e szőrzet többlete a Sátán jele, és megkérdezte a nőt, hogy vétkezett-e. Igen, mondta a nő: azt álmodtam, hogy Őszentsége nyalta a szőrős pinámat. Mire IV Ince pápa máglyára küldte. Utána nagyot nyújtózott, és magához rendelt egy kisfiút, akinek nemi szervével játszogatott, két kínzás szünetében.
A Szent Ítélőszék mai megfelelői a világban, a függetlennek mondott bíróságok, melyek sosem függetlenek, mindig az adott kor invizítorainak taláros eszköztár-tartozékai. Ugyanúgy szólnak, mint az ős-óceán egysejtűi, vagy IV Ince pápa megrendelérésre a Szent Ítélőszék: Hibás sejt! Öljük meg!
Utána nagyot nyújtózkodnak, és gyermekek nemiszervével játszadoznak.
Calvero
(Folyt. köv.)
