Ha az ember sokszor van úton ismeretlen tájak felé, sokszor hall idegen nyelveket, néha olyan pénzt használ, aminek nem tudja az értékét, tehát elszórja a szélben, sokszor jár olyan utcákban, amelyeken még sose járt, szép lassan rájön, hogy csak egy hely van, ahova érdemes visszatérni: a gyermekkorba. És akkor kezdi megérteni, hogy a tudatalattija mélyén ott rejtőzik valaki, aki sokkal érdekesebb, egy kalandor, aki nyitott a világra és az élményekre, ez pedig: önmaga gyermekkori énje.
Tegnapelőtt a gyermekkori jegenyéről írtam, aki a száz éve alatt nem tanult meg mást, csak egy helyben állni. És semmi másra gondja nem volt, csak arra, hogy átadja leveleit a télnek, majd tavasszal visszakapja őket.
Nagyobbacska gyermekkoromtól kezdve rendszeresen kerestem a magányt és a csendet a Csík-ér nádasai közelében. Ezt a lápos területet milyen nagynak láttam akkor!, még nem látva a világot, és nem tudva, hogy az milyen kicsi is. Tocsogók, nádszigetek váltották egymást. Az alacsony vízben pókok, piócák, csíborok hemzsegtek. Gémnek és gólyatöcsnek is hazája volt a Vőgy. (Nem mosolyogni; valóban gólyatöcs a neve… nem más; már Lin, és neje, Linné is így írta le.)
Ültem, sokáig üldögéltem a partszéli buckán, mintha a világ peremén ülnék, lábamat lóbálva a semmibe. Mintha egyedül lettem volna a világ teremtése után a harmadik évben. Olyan ősi és elhagyatott volt akkoriban az én szememben az a vad vízivilág. Szél fodrozta a teremnyi tocsogókat, melyeket nem borított nád. Lehasaltam a vízpartra, közel húzódtam a látványhoz, s nézni kezdtem, azokat a víz felszínén úszó szárnyas növényi magvakat, nádtörmeléket meg a hajszálvékony lábú vízipókokat, melyek oly sebesen tudnak gyalogolni a víz felszínén. Hasra feküdtem, hogy jól lássam ezt a más méretű világot, s elképzeltem, hogy hüvelyknagyságú vagyok, s állok a vízparton. A felém úszó nádtörmelékek így hatalmas uszályokká váltak, a vízipókok pedig még nekem is félelmetes víziszörnyekké, s a vízszín alatt tekergő piócák pedig óriáskígyókká. Eltévedt hangyák szaladgáltak idegesen a parányi fövenyen, ezek hát kutyanagyságúak – gondoltam.
Beleéltem magam ebbe a csodálatos mini-világba, mely ott zajtalanul – legalábbis az én fülemnek zajtalanul – kevergett előttem. Vadréce hápogott valahol a nádtövek alján. Mást gondol erről a hangról a vízipók, ez a csodapók, mely, mint a rajzfilmben, olyan mulatságos? – tűnődtem. Meg arról a napnyugtáról, ami most készülődik a nádas teteje fölött? A napkorong éppen elérte a nádbóbitákat (amit mi arrafelé pákának hívtunk), ezeket a hajlongó fürtöket, majd, mikor jobban alámerült, eltűnt a nádas között, vörösre festve azt, mintha a török vérengzés emlékét idézné. (Ugyanis ott folyt le a Csík-ér mentén egy véres csata a török időkben, még gyermekkoromban is találtunk emberi csontokat, ha kifordította a földből az eke. A földim, Dudás Karcsi írt is egy ifjúsági regényt erről a helyről, Gyalogtörök címmel.) Azzal, ahogy a szálak osztották a fényt, segítettek megsokszorozni a nap erejét. S ahogy az még lejjebb került, s amikor már csak egy-egy öklömnyi résen tudott átsütni, vajon mit gondolhatott a vízipók a nádszálak előtt gyújtott, imbolygó görögtűzként ható fénycsomóról?
Mély lilás-zöld árnyak szállták meg a nádasvilágot. Mivel a zöld között még a tavalyi elsárgult szálak is látszottak; ott álldogáltak. Sőt a tavalyelőttiek rothadozva, töredezve ott bomlottak, az egész kép a pusztulás és egyben a friss erő képét adta. Kezdődött a békakummogás, előbb csak egy, aztán egyszerre több, betöltve ezt a végtelen teret valami elmúlásra készülő, egyhangú melódiával.
Ott feküdtem, egy elvarázsolt ember képzelgésében… amikor ősi üzenet jött fentről.
Felnéztem: húztak a vadlibák.
Ezzel a buddhista szerzetesek nyugalmas mosolyát árasztó jegyzettel kívánok minden olvasómnak olyan újévet, hogy az elviselhetőtől a boldogságig terjedjen. (Kiváltképpen Sz. Bélának, K. Dezsőnek és Sz. Sanyinak, mert nekik csak ez úton tudok kívánni.)
Calvero
