Azt hiszem, minden megtörtént velem, aminek meg kellett történnie. Legalábbis minden jó. A minden rossz valószínűleg még előttem áll. Nem tudom, mi az oka, bizonyára a korom parancsa, emberi dolog: hogy az élet problémái már elsősorban szellemileg érdekelnek. Leginkább az maradt az életből, az a vágy, hogy írjak. Ez még megvan. 57 éves vagyok: vadászat, csajozás, Montenegró, tenger, hegy, utazás, Afrika, Alaszka, Kanada, középfülgyulladás, színpadi hiúság, színpadon kívüli fiúság… Mindebből már csak annyi maradt, és annyira fontos, amennyit meg tudok majd belőle írni. Az élet olyan volt nekem, mint a déligyümölcs, aminek kiszívtad a nedveit, és a rideg rostos részét kiköpöd. Vámpír módra szívtam ki mások életét, hogy ezeknek véréből tápláljam majd az írásaimat, ezeket a vérszomjas vércsefiókákat.
Az írásnak jót tesz, ha az ördög diktálja a tetteket. Mert az írói munkához szükséges a titokzatosság.
Mindent elástam magamban, mint kutya a csontot. És most előszedem, és lassacskán majd elrágódom rajta.
Az író ember szertelen: benne az életérzések és életvágyak spontán robbannak ki. És akkor már nem is akar ellenállni, még ha tudja is, hogy a kirobbanó érzések később fájdalmat szülnek. Mert az író a fájdalmat is használni tudja. Az író az a kagyló, melyet megsért a homokszemcse… de aztán gyöngyöt izzad belőle. Minden művész kínból és szenvedésből szövi, fonja, faragja, játssza, énekli, táncolja, írja a műveit. Ettől a munkát erjesztő televénytől nem tud szabadulni. Szabó Lőrinc huszonhat évig élt kettős életet titkos szeretőjével. De a titkos szerető sem volt boldogabb, mint a feleség, bizonysága ennek, hogy a titkos szerető lett öngyilkos, nem a feleség. Huszonhat év bujkálás és titkolódzás. És ennek fájdalmából írta Szabó Lőrinc élete legnagyobb versét: Huszonhat év.
Aki meghalt, elvesztette a csatát. De aki életben maradt, az sem lett győztes.
Calvero
