Tudom, semmi köze az elnevezésnek ahhoz, amire én asszociálok. Ízlelgetem a szót: múzeum. Az első szótag mit jelent. Múlás. Múlandóság. A múlandóság lassítása. A múzeumnak a múltat kell megfognia, mint gyermeknek a pillangót. A múltat visszahozni csak így lehet.
Értékmentés. Gyűjtés; ősi ösztön, egyidős az emberrel.
Legendás, vitéz nagyapám, akiről már sokat meséltem Barátom, nem végzett iskolát, mert a boszniai vadonban, ahol született, a tizenkilencedik század végi Monarchiában még nem volt Kléberszberg Kuno, sem Hóman Bálint, hogy kivitte volna a tanítást lakatlan vidékekre, miként ez megtörtént később a Kárpát-medencében. Nagyapám nem járt iskolába. Már azért sem, mert háborúkba sorozták, ahol önerejéből lett magas rangú tiszt. Festeni soha nem tanult. Maga volt önmaga tanítója: képeslapokról másolt tájképeket, később aztán önálló témákat is választott. A festményei itt vannak a csantavéri nappaliban. A két világháború közt, tornyosi rendőrfőnökként szétválasztotta a kocsmai verekedőket, utána külön-külön megpofozta őket, hogy legközelebb ne rosszalkodjanak… aztán hazajött, elővette az ecsetet, palettát és festeni kezdett. Ha nagyritkán moziba ment a lányával, anyámmal, a Zoro és Huru és Chaplin burleszkjeit rezzenéstelen arccal nézte, de az Elfújta a szél és más ilyen mézes-taknyosan szentimentális filmeken, melyben a haldokló a hattyúdalát énekli, hangosan nevetett, és anyám szégyellte magát miatta. Mert két világháborúval a háta mögött ő tudta, milyen a halál. Hogy mit jelent egy élet, mely egy pillanatban, egy robbanással vagy lövéssel múlik el.
Ha bármely városba ment, egy dolog érdekelte: a múzeum. Amerre járt, mindenhol múzeumokban múlatta az időt. Aztán ő is elmúlt, 1971 június 3-án.
Ideiglenesen élünk a földön, emberek… Bizonyos idő előtt nem volt ember a földön, és bizonyos idő múlva nem lesz. De a múzeum akkor is ott áll.
Calvero