Nekem erről az ünnepről ez maradt meg legerősebben: amikor a forradalomként aposztrofált akármi után két évvel Erdélyben töltöttük a karácsonyt. És fölmentünk a Hargita havasi legelőjére, ahol az esztenákban juhok torlódtak; fejték őket a havasi páász-torok, páász-torok…
Az ünnep másnapján vadászni mentünk, s amikor reggel készülődtünk, a maghívóm kinézett az ablakon s azt mondta: ma lövünk! Miből gondolod? Mert a szomszédasszony tele vödrökkel jött fel a szenespincéből. Ha üres vödrökkel jött volna, mi is üres kézzel jönnénk haza, mondta misztikusan a remek székely erdész. És ahogy Aro-val felfelé mentünk, a rengetegnyi fenyőn vastagon ült az éjjel hullott friss hó. Aznap három vaddisznót lőttem. Tele volt a „vödör.” Késő délután jöttünk visszafelé. A fenyők ágait komikus alakú hó-vánkosok nyomták, melyek itt-ott lehullottak, lecsúsztak a hegyoldalra. Lassacskán lement a nap, besötétedett, csupán a hó közvetített enyhe fényt, és ez a titokzatos homály jól állt ennek a vidéknek.
A karácsonyról mára letörlődött minden misztikus szín. Egész felnőtt koromig úgy tudtam, hogy a karácsony gyerekünnep. Valamikor abban az időben jött divatba, mint felnőtt ünnep, amikor a miniszoknya; a hatvanas évek „gulyásságának” viszonylagos jóléte és antiklerikális paranoiája sodorta az üzleties polipcsápok közé. Akkor lett általánossá, hogy semmi nem kedves, csak az ajándék.
Sosem voltam társas lény. A lovak egymás nyakára teszik a fejüket, és úgy állnak hosszú ideig a szabadban. A birkák délben összebújnak, mint a gombolyag. Vagy összetorlódnak a karácsonyi jászol előtt. Én olyan állat voltam mindig, aki féltette a saját csöndjét, a saját belső életét. Ezért mentem szinte minden nap a magányba, a Csik-ér nádasaiba, vagy a Bükk erdeibe, hallgatni a csendet.
Még mindig a drámaötletemmel nyaggatom az agyamat. Pedig a múltkor magállapítottam, hogy a Cyrano-t már megírta előttem Rostand. Utána regényben gondolkodtam. De hát a nyáron olvastam Móricz Rab oroszlán-ját, melyben egy velem egykorú férfi vívódik egy vele folyton viszálykodó asszony, és egy fiatal lány között. Örök téma. Akárcsak az én történetemben. Egy férfi és két nő. Mindhárom hazudik, tehát egyik sem lehet tragikus hős. Mert aki hazudik, az kibúvik a felelősség alól, és csak egy büntetése lehet, hogy nevetséges vesztes lesz. De ha három nevetséges vesztesről szól, akkor hol az ellenpólus – a győztes. Ja, hogy az nincs. Attól még lehetne jó darab. A szerelemről írni éppen olyan, mintha az élet általánosságban akarnánk megragadni a lényeget. Mert a szerelem olyan, mint az élet: mint a falusi piszok és sár, mint a városi szmog és a csatornák bűze… De olyan is, mint az alaszkai Chatanica-folyó: benne van az aranyrög ebben az életfolyóban, csak megfelelő serpenyő kell a megtalálására; kimosni a föveny szennyéből az aranyat. A szerelem az élet legdühösebb kirándulása az eljövendő halálba. Az én elvetélt drámatervemben egyik nő álmodozva hazudik a férfinak; a másik nő számításból és gonoszul, de utóbbi annyira magáévá fogadja a hazugságát, hogy ő maga is elhiszi, tehát teljesen hitelesen hazudik. A férfi a leggonoszabb: cinikusan hazudik mindkét nőnek. No, hát ebből az alapállásból – egy jó drámaíró kezében – születhetne valami tragikomikus mű, akár burleszk elemekkel. Pl. így:
1.Jelenet
Férfi: (tárgyilagosan) Megcsaltál.
Nő: Hogy csaltalak volna meg, amikor szeretkezés közben végig rád gondoltam! (hisztériásan a férfire támad, a haját tépi. Függöny.)
2.jelenet (másnap)
Nő: (hisztériásan sikítva) Megcsaltál! Fordítva van rajtad a trikó. Amikor elmentél hazulról, nem kívülről volt a varrása!
Férfi: (teljes nyugalommal) Drágám, eddig nem mondtam neked, de az utóbbi időben babonás lettem. Ha üzleti tárgyalásra megyek, szándékosan fordítva veszem fel a trikót. Babonából. És ha tele van a vödör, vagy tele van a… (nem tudja befejezni)
Nő: Hülye duma! (a nő gondolkodik, a „gondolkodó” Roden-i kifejezését ölti fel, a görcsös akarást, hogy gondolatot termeljen, majd:) Kurafi gazember! (sikítva a férfi fejéhez vágja a Bibliát, valamint két kínai vázát.)
No, hát érted már Barátom, miért nem megy ez nekem? Mert egyrészt nekem a női sikolyról nem a viszály, vagy a horror jut eszembe, hanem a pina, mint viccbeli Mórickának. Ezt igazolta a tegnapi tévéműsor, Celine Dion koncertfilmje, melyben egy torokgyulladás kapcsán bemutatták közelről az emberi hangszalagokat; két rózsaszín csík között egy rés: tisztára, mint egy kicsinyített pina. (Gonosz megjegyzés: ez volt a legnőiesebb testrésze az énekesnőnek.) És azért sem tudom megragadni a háromszög témáját, mert csak ilyen szinten; egy vegyes nemű hacsekéssajó szintjén tudom párbeszédesíteni ezt a véresen komoly emberi problémát, aminek iszonytató mélységei vannak, és még a gyilkosság is felmentő körülmény lehet, ha egy jó ügyvéd kellően érzelmes retorikával bizonyítja a féltékenységet. A klasszikus francia vígjátékok ideje pedig lejárt. De a magam ötletéből akár egy nagyszerű dráma is kinőhetett volna – de bizony elképesztően furcsa az a komédia ahova sok próbálkozás, újrakezdés és bukfenc után jut el a szerző – illetőleg nem jut el. Minden sorral csak rontok rajta, és lassacskán már magam is unom a figuráimat. Kivégzem őket.
Calvero
