A mögöttünk lévő egész évben úgy éltem itt a faluban, hogy alig egy-két pillanatra vettem észre, hogy más is lakik itt rajtam kívül. Egyáltalán, az utam kifelé visz az emberek közül. Hova? A gyermekkorba. A pepecselő, magára maradt, infantilis semmibe.
Borzalmas dolog, hogy az embernek írás közben fogalma sincs, hogy mit ér az, amit csinál. Míg írom, addig a legjobb minden közt, amit eddig csináltam. Ha felállok a laptoptól, és ellépek tőle két méternyit, olyan határozott mértékben rémülök meg attól, hogy nem jót írtam!, ami azonban – s ez vigasztaló – még jóvá tehető, átírható, végső esetben kitörölhető, mint a… no jó, most karácsony előtt nem használom az amúgy kedvelt köznapias kifejezéseimet.
Tegnap hajnal előtt öt órakor keltem, írtam kilencig. De hát ez munka?... Gyermekjáték. Infantilis módon játszom el fejben a helyzeteket, és csak ritkán van lelkifurdalásom emiatt. De nagyjából már csak a megszokás járatja bennem a gépet, nem okoz izgalmat, se fejtörést, se valami lelki élményt, amit írok. Pláne a vadásznovelláim. Olyan menekvést és búvóhelyet jelent számomra az írás, mint a remetekannak a vacka. Vacak egy érzés. Mindig remete voltam: igaza volt Valinak.
Azt ígértem, hogy saját szenvedéstörténetemet nem fogom visszavezetni Ádámig és Éváig, mégis pongyola módon becsúsztam a váladékos érzelgősségbe. De hát minden határontúli sérült valami módon, csak érzékenység kérdése, hogy ez milyen kórképben jelenik meg. Az ember sérelmeinek legnagyobb része onnan ered, hogy a legtöbbünk nem mer, nem tud s részben nem is akar szembenézni a valósággal. Ebből adódóan lettem én évtizedekig különc és gátlásos. Kamasz koromban magamat belülről egy szánalmas külsejű, alacsony és tyúkmellű pacáknak láttam. Miközben pedig a színészi pályámat a Kakukkfészek Mcmurphy szerepével kezdtem, aki nagyarcú botrányhős. És nem csak a színész alakítja a szerepet, a szerepek is visszahatnak: alakítják a színészt. Így lett az évek és évtizedek alatt a gátlásos, félénk fiúból egy borissza állat. Ezen a nyáron már tudtam, hogy csak két út maradt: a teljes összeomlás, vagy a talpra állás. És csak utóbbi esetben kaphatok feltételesen „amnesztiát.” Azt hiszem, maradt még bennem valamicske a régi, szerethető énemből, aki alacsony, tyúkmellű embernek érzi magát (pl. most attól félek, hogy azzal, hogy rád zúdítom az őszinteségemet Barátom, nem lovagolom-e el annyira magamat, hogy nevetségessé váljak.)
De nincs semmi, amiben megnyugodhatnék, ami indokolná a létezésemet.
Ideig-óráig majd a Múzeum. De aztán az is elmúlik.
Februárban kiadják a regényemet. Kiteszem magam annak, hogy az „írók” fikázzák majd a thrilleremet; mert milyen műfaj ez?, az ákádémikus irodalom megveti. Ahogy a vadászirodalmat is. A semmiért dolgozom egészen.
Egyetlen dolog van, amit egyéni fejlődéstörténetemben jónak tartok: az, hogy már hiúság nélkül gondolkodom magamról. Ebben van az utolsó erőpróbám. Hol van már az a peckesen járó, lábát western-hősként szétvetve álló Calvero?... Nem tudom. Itt nincs.
Írásaimban a nagy és nehéz problémákhoz és témákhoz nem merek nyúlni. Drámát akartam írni egy szerelmi háromszögről. Aztán rájöttem: megírták már rengetegen előttem. Cyrano! Hát nem emlékszel?, balfasz, mondom magamnak, te voltál benne a címszereplő!...
Nem is tudom, mért adják ki szinte minden írásomat. Hiszen én az az író vagyok, aki mindig a tűzzel játszik, de sosem rak tüzet.
Öreg vagyok?... Harminc éven át tombolásban éltem… most megszűnt? Vagy csak szünetel? Nem tudom.
Hideg őszi nap van: fázom.
Calvero