Kamasz koromban elhatároztam, hogy színésznővel soha nem bútorozok össze. Néhány tervem nem sikerült, ez sem. De honnan tudhattam volna már akkor, hogy egész ebbeni inkarnációmban kapcsolatban leszek velük, szakmailag (is.)
Hogy éppen miről írom aznapi jegyzetemet, többnyire félálomban döntöm el, vagy miután bekapcsoltam a tévét, és meglátom a sok rosszarcú, beszédhibás riportert, vagy modoros színésznőt, akiktől többnyire kinyílik a csipám, úgy felcseszik az agyamat, hogy csak, no. Ma reggel is ott ült két élemedett színésznő… nevüket fedje jótékony homály… Amit mondtak – esztétikai elhallgatás. De a másik csatornán Huszárik Kata beszélt, aki élő cáfolata minden, színeszekkel szembeni előítéletemnek, pontosabban: egy életen át a méh szorgalmával gyűjtögetett tapasztalatomnak. Elolvadtam attól a sok lelki és testi finomságtól, ami ebből a kolléganőből áradt. Tehát átszabtam (olvasd el még egyszer Barátom; nem melléütés, valóban azt írtam: átszabtam. Tudok én obszcén szavak nélkül is…) átszabtam a kamasz terveket. És utána még egy kellemes csalódás a másik csatornán: Szalay Kriszta és Cserna Tóni… állati édesek voltak, szeretnivalók, okosak, tehetségesek …
De hát sok mindent eldönt az ember, aztán az élet cenzora kihúzza és átírja. Azt is eldöntöttem, hogy felnőtt koromban (nevezzük saját családnak) nem élek egy fedél alatt sem anyámmal, sem anyósommal. Hosszú évtizedekig sikerült betartanom a magam szabta szabályt. De nem maradéktalanul, mert életem adott pillanatában ezt is elszabtam… bocs’, melléütés! Helyesen: elbasztam.
Azt is eldöntöttem, hogy büdös szájú színésznővel nem játszom, és nem fekszem le. Előbbi helyzetet nem befolyásolhattam. Utóbbiban pedig… néha győzött a libidó. Mint az alábbi esetben is.
Ahogy megláttam a természetes romlottságú arcát, már csak idő kérdése volt, hogy mikor, és nem is múlt el egy hét, már vittem is a szállodába, és már rakta is fel a lábát a vállamra. Ezt szerette, felrakni a lábát. Emígy nem volt rossz vele, csak büdös volt a szája. Nem nagyon… Csak annyira, mint amikor nagydolga után tíz perccel bemész valaki után a vécébe, ahol elromlott a szellőztető berendezés. És kicsit sunyi is volt az a büdös szájú színésznő. Vagy csak a szokásosnál is ostobább. Ha kérdeztem valamit, először mindig elismételte a kérdést, és csak aztán válaszolt rá, hogy időt nyerjen. Igazi, alattomos módszer.
Ahogy fentebb említettem, nem nagyon szerettem a büdös szájat, így arisztokratikus finnyásságom eleve rövid időt szabott a kapcsolatnak, és azalatt – hogy operettül mondjam – egy csók se csattant el, csak gyors vetkőzés, aztán fel a lábat. Erről szólt minden. De azért eltartott pár hétig…
Egy decemberi napon felhívtam a büdös szájú színésznőt, hogy szerdán este nyolckor a szálloda előtt. Mondta, hogy jó.
Szerdán azzal mentem el otthonról, hogy a vadászbarátaimmal kell találkoznom. Ahogy rendszeresen, most is vettem egy doboz mentolos cukorkát, un. tic-tac-ot, mert az volt a taktika, hogy csak úgy, mellékesen, és egyáltalán nem célzatosan megkínálom vele a büdös szájú színésznőt.
Nyolckor ott álltam a szálloda előtt. A büdös szájú sehol. Nyolc tíz. Még mindig nincs. Negyed kilenckor elindultam haza azzal, hogy anyukám, nem vagyok én kiállítási tárgy, hogy itt álljak…! amikor végre megérkezett. Rögtön éreztem rajta, hogy valami baj van, mert ki volt száradva a szája, és így még inkább… És rögtön letámadott, mintha legalábbis nem ő késett volna! “Hol van a telefonod?”, kérdezte, én meg, hogy: “hol lenne, hát itt, a zsebemben.” A zsebembe nyúltam, de a telefon nem volt ott. A másik zsebbe nyúltam, de ekkor a lány, hogy: “ne is keresd, mert otthon hagytad. Lebuktunk!”, mondta színésznőcskésen drámai hangon. És rögtön el is mesélte, hogy fél nyolckor esemest küldött nekem, hogy kicsit késni fog, mire jött a hívás az én telefonomról, ő meg gyanútlanul felvette, és bele is szólt, hogy: “drágám, kicsit késni fogok”, mire az a válasz jött, hogy: “itt nem a drágája beszél, hanem annak a drágája.”
Calvero
