Raduly Antal, magyarságkutató méltatlan sorsáról írtam tegnap. Nem az összehasonlítás szándékával teszem hozzá, hogy annak idején, amikor baráti segítséggel pár évig világot láttam, bennem is munkált a vágy, hogy meglátogassam távoli rokonainkat Ázsiában. A mongol Góbi nagyon vonzott, a nomád jurták világa. (Nem tartozik ide, de ezzel érzelmileg összefügghetett, hogy főiskolás koromban volt egy mongol szerelmem. Ha ezt a témát befejeztem, elmesélem annak történetét is.)
Radulyhoz hasonlóan nekem sincs semmiféle képesítésem az antropológia és etnográfia területén, mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel, 1999-ben.
A dologhoz lazán fűződő előzmény, hogy abban az évben meg volt szervezve egy utazásom a Kaukázusba, ami ugyan még nem Ázsia, de majdnem az. Már a repülő-helyfoglalásom is megvolt Tbiliszibe, amikor szerepet kaptam a Sacra Corona című történelmi játékfilmben, és ebből az okból le kellett mondanom a Kaukázusról.
Ugyanabban az évben történt, hogy nagy levegőt véve, fölvéve azt az mondásbéli „pléhpofát”, bementem a Cib Bank budapesti székhelyére, hogy szponzorálják számomra az ázsiai magyarság-kutatással egybekötött vadászgatást a Góbiban. Belátom, pofa kellett ehhez Barátom. De a pofánál fontosabb volt, hogy nyilvánvalóan kellett egy ismeretség annál a banknál. Volt is. A bank akkori igazgató-helyettese korábban, nyíregyházi színész koromban az ottani színház gazdasági vezetője, később a város polgármestere volt. (Még később pedig, amikor a Vígszínházban játszottam, ismét találkoztak az útjaink, mert akkor már annak a színháznak a gazdasági vezetője lett, de ez már végképp nem tartozik ide.) Ezen kívül tudtam, hogy az ismerősöm főnöke, vagyis a Cib Bank akkori vezérigazgatója nagy vadász. Ennyi elég volt hát, hogy felhívjam telefonon az ismerőst, és találkozót kérjek tőle. Azt mondta, látogassam meg a bank budai székhelyén, az irodájában (ami a Nimród szerkesztőség közelében van.)
–Az igazgató úr várja önt – mondta a titkárnő, olyan közömbös hangon, és olyan hidegen, mint ahogy az a hozzá hasonló emberek rendes szokása. Hangja ridegségétől nem kapott az önbizalmam halálos döfést. Az irodában olyan rendetlenség volt, mint egy agglegényszobában. Az ismerős, aki mindenféle rang birtokosa volt (mr. dr. habil. píejcsdí. prof. pof. piff. puff. fisz. fasz.), egy halom irat barikádja mögött ült, az asztalra könyökölve. Baljával körbefogta ökölbe szorított jobb kezét. A haja a hiú emberek formája szerint volt belőve. Gondosan kidolgozott mosolya megtévesztésig hasonlított a valódi mosolyra, és kukoricacső-szerű fogsora megtévesztésig hasonlított a valódi fogsorra. Elmondtam neki, hogy már jártam Afrikában és Alaszkában, melyekről írtam könyvet is, és most Ázsia érdekelne: magyarságkutatás, vadászat satöbbi. Az ismerős korrekt volt hozzám. Nem hitegetett. Hanem egyenesen kiröhögött. És azt mondta, hogy előbb kaphatok pénzt arra, hogy a Bükk-hegységben színházat alapítsak, minthogy Ázsiába menjek magyarságkutatni és vadászni.
Így nem lett belőlem Csoma, Vámbéry és Raduly életművének folytatója: ázsiai magyarságkutató-vadász.
Mostanában ismét olyan korszakot élek, hogy már nagyon mennék valahova; nem tudom merre; ha lehet, nem is erre a világra, hanem a Kis herceg Hatszáztizenkettes bolygójára, ahol nincsenek azok a nők, akik szirénként szívták ki… nem csak azt, hanem az ézelmi tartalékaimat is, aki – ahogy az a mongol nő is, akiről mindjárt írni fogok – játszott az érzelmeimmel, aztán félrelökött, mint egy elhasznált papírzsebkendőt; és azok a nők sem, akiknek érzelmeivel én játszadoztam, mint macska a gombolyaggal, és én löktem fére őket. Nem látni őket, akik hazudtak nekem, és azokat sem, kiknek én hazudtam. Menekülnék már mindenhonnan, a saját bőrömből, saját életemből is, mert már mindent láttam, mindent unok, mindent megkóstoltam és mindent kiköptem.
Erről tehát nen írok neked, Barátom. Annál inkább a fentebb említett mongol szerelmemről.
Zjajana
A harmadéves főiskolások magabiztos mozgásával jöttem ki a Főiskola épületéből. Ahogy a Rákóczi útra értem, rögtön szembe tűnt a keleties arcvonású nő, a hetes busz megállójában. A kirakatokat nézegetve mentem a kollégium felé. A kirakatok fürkészése nem volt rendszeres elfoglaltságom, de akkortájt kaptam anyámtól pénzt, hogy feltétlenül vegyek magamnak egy rendesebb nadrágot, ne abban a kopott farmerben… Megálltam a kirakat előtt, de nem volt benne rendes nadrág, csak olyan gagyi vörösoktóberesek, tovább akartam indulni. De ekkor megláttam a kirakat visszatükröződésében a keleties arcú nőt. Ott állt mögöttem. Még mindig a véletlenre gyanakodva mentem tovább, befordultam a Vas utcába, a kollégium felé. Nem akartam visszanézni, hogy mögöttem van-e a nő. Csak amikor már elhaladtam a porta mellett, és visszafordulva be akartam csukni magam mögött a súlyos üvegajtót, akkor láttam meg ismét. Ott állt, közvetlenül az üvegajtó túlsó felén, és hevesen integetett, hogy menjek vissza az utcára. Pillanatig tétováztam, majd kimentem. Tört magyarsággal bemutatkozott: Zjajana vagyok Mongóliából. És megkérdezte, meghívhat-e engem egy kávéra az Erzsike presszóba, mert szeretne tőlem valamit kérdezni. Bármely helyzetben nagy rutinnal ismerkedtem bármilyen nőkkel, ez a helyzet mégis új volt nekem. Rekedten hebegtem, hogy persze, khm, mért is ne, és elindultunk a presszó felé. A szűk szeparéban egymással szembe ülve darabig hallgattunk, vártuk a pincérlányt, s miután odajött, kértünk két kévét. Aztán a keleties arcú nő elkezdte, hogy ő feleségként került pár éve Magyarországra, de két éve elvált, és megfigyelte, hogy abból az épületből jöttem ki, ahol a színeseket képezik ki. S neki régi vágya, hogy színes legyen, és lennék szíves megmondani neki, hogy lehet oda jelentkezni. Nem akartam rögtön kijavítani; sejtettem, hogy a színész és a színes szavakat még nem tudja helyükön használni, de hát a magyar nyelv hibátlan elsajátítása még távoli nyelvrokonainknak sem lehet könnyű. Elmagyaráztam, hogy minden tavasszal vannak felvételik, s mivel most október van, jövő tavaszig mindenképpen várnia kell. S hogy oldjam mindkettőnk helyzetből adódó zavarát, elmeséltem, amikor Hofi – tudod, az a komikus színes – odament az éppen ebédjét elfogyasztó színigazgatóhoz, azzal a szöveggel, hogy: igazgató úr, színes szeretnék lenni, lenne szíves segíteni! Mire az igazgató felnézett a főzelékéből, és mogorván azt kérdezte Hofitól: most azonnal, vagy megvárja, hogy befejezzem az ebédet…? A poén után kedélyesen előnevettem, de Zjajana szögletes arca rezzenéstelen maradt. És akkor elkomolyodtam, és biztosítottam arról, hogy jövő tavaszig megtudok minden számára fontos információt, sőt, a jelentkezési lapot is segítek kitölteni, amibe nem azt írjuk majd, hogy „színes” szeretnék lenni, mert az egészen mást jelent. Tudásra szomjasan ismételgette: aha, szóval a ruha, az a színes, aki te vagy, az pedig a színész! És viszonzásul rögtön nekem is megtanított valamit: hogy mongolul az „aha” ugyanúgy szól, mint magyarul, mert a mongol nyelv is ismeri az ázsiai ízű „a” hangzót, s ugyanúgy mondják, mint mi: aha! aha!
Megkönnyebbülve rötyögtünk mindketten, és már másnap le is feküdtünk egymással, harmadnap pedig már szerelmes voltam bele, és naphosszat másra sem tudtam gondolni, mint az izmos combjára, mellyel úgy ölelt. És olyan levecsesen tocsogott alattam, és én úgy ficánkoltam a lében und lében lásszen, hogy még ma is felbuzdulok, ha visszagondolok rá. Szeretkezéseink előtt szertartásosan fehér kimonóba, vagy kinemmondhatóba öltözött, és csak felhajtotta az alját, és abban…
Sok minden van földön s égen, ahogy Hamlet mondja, de én akkor az égben voltam Zjajanával. S talán frázis, de ilyen percekért érdemes élni, mint amit ettől az élveteg, nomád ősök leszármazottjától kaptam. Mondom ezt annak ellenére, hogy a szerelmi nyavalygás sosem volt sajátom. Sem a „szív dolgai”, ahogy mondani szokták. Dehogy a szív! A szív dolga, ebben a vonatkozásban csak érzelgős szemfényvesztés, és csak az ész hozzájárulásával működik helyesen. Inkább a természet dolga ez, a csodálatos, a rejtélyes, a mindenható természeté, amely néha olyan különös, ellentmondásos, sőt érthetetlen áramlatokat indít el bennünk.
Két hónap múlva, nem sokkal karácsony előtt felszólt a portás telefonon, hogy jöjjek le, vendégeim vannak. Este tíz után járt az idő, s akkor már vendéget tilos volt szobára vinni, no, szóval lementem a portára, és ott várt rám Zjajana a ruhatár pultján üldögélve, mellette egy másik ázsiai arcú lány. Értetlenül pattogott a tekintetem Zjajana és az idegen lány között, végül szemem megpihent az idegen lányon, akinek pofacsontja majd szétfeszítette arcbőrét; igazán közmondásosan kutyafejű volt. Ekkor a rózsafüzér szenvtelenségével azt mondta nekem Zjajana, hogy ő úgy döntött, tovább áll Magyarországról, talán Bécsben próbál szerencsét, és náluk otthon, Mongóliában az a szokás, hogy szakításkor kárpótolni kell a vesztes felet. Azért hozta el a másik lányt, hogy legyen őhelyette mongol szeretőm. Én meg annyira szerelmes voltam bele, hogy ezt a felajánlást arcátlan sértésként vettem, és köszönés nélkül otthagytam őket. Pedig, ha jóhiszemű vagyok, Zjajana nem akart mást, mint pótolni azt a hiányt, amit távozásával teremtett. Ha pedig reális vagyok, akkor meggyőződésem, hogy a másik mongol lány csupán alibi kapcsolatot, esetleg névházasságot szeretett volna a tartózkodási engedély megszerzéséhez. Ma már mindegy is, hogy milyen ok lapult a háttérben. Zjajanával szemben érzelmileg kiszolgáltatott voltam, s ezért nem volt számomra pótolható.
Calvero
