De hát valójában mit jelent ez a szó? Amiről sok színdarab és dal szól; zene, akt; ami ezek szerint az ember legfontosabb kérdése: mi a boldogság? A szerelem? Ha így lenne, akkor a szerelem nem hozna annyi szenvedést, harcot, háborút Trójában egy szőke nő miatt, öngyilkosságot, álmatlan éjszakákat. A Nap és a Hold sosincs egyszerre az égen. Akkor miért lenne a Férfi és a Nő egyazon ég alatt boldog. Akkor miért keressük benne azt, ami esetleg máshol van. De hol? A keresésben? Az üldözésben? Ahogy a kutya üldözi körbe-körbe a farkát ( ez a szó itt nem azt jelenti.) Az ember belerúg a farkát kergető kutyába, erre a kutya üldözőbe veszi a macskát, a macska az egeret… az egértől pedig megijed az ember. Körbeért az üldözés szent extázisa.
Vagy a pénz hoz boldogságot? Volt, hogy nekem is volt, mégsem voltam boldogabb. A szegénység elvileg okozhat boldogtalanságot, de ebből még nem következik, hogy a gazdagság egyenlő lenne a boldogsággal.
Az utazás? Igen. Talán az. Én már eleget kerestem a boldogágot és az örömöt égen s földön, és a világban. A vadászat és a szex például konrétan hasonlatos a boldogsághoz: van eleje, közepe, vége. Amikor társaságban vagyok, és létezésünk legfontosabb kérdéseivel provokálom a normálisakat, mindig azt mondják magukról: “Én boldog vagyok.”
Akkor megkérdezem: “De hát nem akarsz többet annál, ami van?”
Mire mindenki: “Dehogynem!”
“De hát akkor hazudtál, hogy boldog vagy. Mert több kell. A boldognak nem kell több, mert éppen abban áll a boldogsága, hogy megtalálta azt, aminél már nem kell több.”
Ekkor többnyire más témára terelik a szót.
Vajon normális és boldog volt-e az a férfi, aki a napokban meztelenül leugrott a negyedikről a Rákóczi útra? Ha boldog lett volna, nem tette volna. És normális az, hogy csak egy ember akart segíteni rajta?, a többiek boldogan fotózták, kinevették a meztelen embert, és azt, aki segíteni akart rajta. Vajon boldogok azok, akik engem nevettek ki, amikor segítségre szorultam?, ahelyett, hogy segítettek volna rajtam? Hm.
Aztán emlékszem, amikor főiskolás koromban egy szerb barátnőmmel sétáltunk a Rákóczi úton, vasárnap délután, szép napsütésben. És szerbül beszélgettünk, egyszer csak odafordul hozzánk egy fiatal házaspárnak látszó fiatal házaspár, és azt kérdezi szerbül: “Merre van az Asztória?” Én pedig elküldtem őket a Keleti pu. felé. Mire a barátnőm: “De hiszen az ellenkező irányba küldted őket!”
“Ennek semmi jelentősége”, mondtam. “Legalább eltévednek, és így esélyük lesz arra, hogy valami érdekes helyre jutnak. Az Asztória egy szar hely.”
Most sem bánom, ennyi év után, még ha látszólag abnormálisan is cselekedtem. Mert nem gonoszságból tettem. Mert lehet, hogy amerre küldem őket, egy fán ott gubbasztott egy kék madár. Már megérte nekik, hiszen ritka szépet láttak.
Horri bili diktu (ahogy az értelmiseggek mondják), lehetséges, hogy én is boldog vagyok, csak nem veszem észre. Hisz egészséges, szép, tehetséges gyermekeim vannak, ugyanígy az unokáim; él édesanyám…
Csak az a baj, hogy nem vagyok normális. (Utalás a pár nappal ezelőtti jegyzetemre.)
Calvero
