76. old.
–Ez a normális itt, tetszik vagy nem. De az olyan ember, mint a barátod, csak a célratörést szereti. De mihelyt eléri azt, máris arisztokratikusan ásít és unatkozik. Nem közénk való ember az ilyen. Mi normális életek akarunk élni.
–Aha, akkor szerinted a normális: a többség? Ha ez így van, akkor bizonyára a középszerűséget kell ezen érteni, mert abból van a legtöbb. Az a norma. De ha tovább megyek: az egész emberiség nem normális. Mert a földgolyón az emberi fajnak van legnagyobb térfogatú agya. Vagyis az agyi szekezete betegesen, abnormálisan túlfejlett, még az emberszabásúakhoz képest is. És igen, én nem vagyok normális. Normális az, hogy fogok egy ceruzát, és egész nap egy fehér lapot kapargatok vele?, ahogy Kartinthy ír az írásról. És ha, tegyük fel, nem is vagyok normális, nem az a normális szerelem, hogy te, mint bibliofil ember, elfogadsz engem olyannak, amilyen vagyok? Abnormális grafománnak. Ha mindenestől szereti azt a másikat az ember, mindazzal együtt, ami ő, akkor abból nem lehet kiemelni semmilyen volnát. Nincs az, hogy mi lett volna, ha öreganyámnak kereke… Akkor ő lett volna a hatos villamos, kész. Nem lehet biopsziával kiemelned belőlem azt, ami neked tetszik, a többi részemet pedig eladni macskaeledelnek. Hogy a regényemből idézzek.
79. old.
A magamrahagyottság keserűségével bolyongtam a későesti utcán. Éván gondolkodtam, meg az elmúlt este eseményein. Hogy ez most mit is jelentett. Hogy Éva értésemre akarta adni, hogy már nem vagyok neki kóser? Ezt a kérdést kóstolgattam kevetlenül és kökényül, hogy így fejezzem ki azt a fanyar érzést, ami ott és akkor csavargatott. És azt a bizonytalanságot, amit gyerekkorom óta hordozok. Hogy számomra soha nem is lesz egészében érthető az emberi működés, és az úgynevezett élet. És eszembe jutott, amikor kamaszként a miskolci szakmunkásképzőben hosszú hajat viseltem, és a géptantanár ezt tiltotta. És rám szólt, hogy: „Horváth, holnapra megnyírni a hajadat, mert kinyírlak! Ez nem gimi!” És én másnap nem nyírtam, hanem írtam: megírtam ezt a megyei lapba, és emiatt majdnem kicsaptak az iskolából. És néha, az iskolából az albérletem felé tartva azon ábrándoztam, hogy színész, vagy táncdalénekes leszek, és Miskolc utcáin úgy mentem végig, önfeledten, énekelve, harsogón, inkább ordítva, mint énekelve, és amikor befejeztem, a láthatatlan közönség tapsaira még hajlongani is kezdtem, ott az utcán. És akkor odalépett hozzám egy rendőr, és: „te nagyhajú buzi” megszólítással a hajamnál fogva a földre vitt, és szakszerű rúgásokat helyzett el a veséim tájékára.
Telihold volt. A fal mellett lopakodtam, mint a tyúktolvaj. Kutyák szaladtak mellettem a kerítések mögött, és a nagykapuk előtt megugattak. Elátkozott kísértetként ődöngtem a holdfényben. A hold meg csak sütött, és én a kerítéseken át be-bekukkanthattam némely udvarok mélyére. Sok szép és szakszerű építményt láttam egy-egy udvarban, és láttam kővel kirakott kutakat is. Igen, a kutak titkai. Mindig érdekeltek. Beleszédülni a legendáikba, mint a szerelembe. A kopordi kutaknak mindig volt legendája, amit gyerekeknek meséltek holdas éjszakákon: hogy milyen szellemek szállnak fel olykor a kutak mélyéről. Néha meg gonosz kísértetek is, bizony.
Kimentem a faluból a nemtomhová, csak úgy, vakon és vaktában. A földúton is kószált néhány eb, ezek olyanok voltak, mint a farkasok, nem ugattak meg, gyanúsan settenkedtek, aztán eltűntek a holdárnyékban.
