Gyermek- és ifjúkorom egyik kedvenc írója, Fekete István írja, hogy szereti a ködöt, mert egyedül lehet benne az ember. Van egy ilyen kötetcíme is, hogy: Köd.
És a Barangolások című kötet, ami számomra a Bibliát jelentette. Mindenhova magammal vittem, bárhol is barangoltam a világban. Amikor egyedül voltam és magányos, akkor Fekete volt a társam. Ebben szerepel egy elbeszélés, amikor a szerző lő egy vaddisznót a ködben, egyszer csak megszólítja valaki, és ott áll mögötte egy magányos öreg, aki kint lakik az erdei kunyhóban, és semmi kapcsolatot nem tart a külvilággal. Csak amikor leszáll a köd, akkor bújik elő, mint a borz. Beszélgetnek, s közben a szerző kizsigereli a disznót, s közben felszáll a köd, kisüt a nap. És ekkor az öreg remete elkomorodik, és köszönés nélkül visszamegy a kunyhójába, még a függönyöket is behúzza, hogy ne lássa a napot.
Manapság ködös napot látunk. A ködben autók csattannak össze, egy Suzuki Ignist úgy elnyel a föld, mint a köd az erdei barangolót. Rezesova a ködre fogja, hogy részegen megölt az autójával négy embert…
A kislányom ködös reptereken landolt Münchenben, és más németországi nagyvárosokban. És megkapta a Gundel-díjat, amit a pályakezdő fiatal művészek közt évente osztanak ki.
Ennyit a ködről. Végezetül egy részlet a Világélet című regényemből. Ami kicsit a ködről is szól.
Egyre magasabbra jutottunk a havasokon, és engem elragadott a látvány szépsége. A napkorong most a fehérlő hegycsúcsok felett állt. Hatalmas hegytömegek hullámzó káosza; a csúcsokon örök hó, és mindezt elárasztotta a remegő fény aranyos ragyogása; a napsugarak mint fénylő nyílhegyek tűntek át a felhők résein. Egy mélyen lefutó hegyoldal peremén megálltunk a kiugró szirthez támaszkodva. Alattunk most felhőfoszlányokat kergetett a szél, mint lányokat a kamaszfiúk. Odafent sasok keringtek szokatlanul nagy csapatban. Már akkor nagy magasságban keringtek, amikor észrevettem őket. A sasok egyre kisebb köröket írva le, mind magasabbra kezdtek ívelni. Szinte játszadoztak a magassággal. Egyik túl akart tenni a másikon. Valójában emelte őket a felszálló lég. Végül már olyan magasan lebegtek, hogy olyan aprónak látszottak, mint a fecskék. És még mindig akadt köztük olyan vakmerő, naptányérral dacoló, amelyik kicsapott a sorból, és még egyre feljebb merészkedett. Szédítő volt nézni ezt a “karriervágyat”! Addig néztem, amíg el nem tűntek a ködös magasságban.
Calvero
