Egy nap azt mondta Csaba, hogy tudna egy nekem való házat, amelyet helybelinek nem engedné át soha, de hát én földi vagyok, nekem eladná a Galebova Stena nevű félszigeten álló kőházat. Oké, nézzük meg!
Utazás közben, a kocsiban Csaba elmondta, hogy öt éve halt meg a dalmát özvegyasszony, a ház lakója és tulajdonosa. Azt követően a szerb maffia meg akarta kaparintani a házat, mert jó befektetést látott benne… amúgy jó érzékkel, tette hozzá Csaba. De a horvát örökösök ragaszkodtak ahhoz, hogy a ház leendő tulajdonosa katolikus legyen, és így vehette meg Magyar Csaba. Mialatt ezt elmondta, megérkeztünk. A főútról olyan olajfaliget látszott, amilyen helyszint Mel Gibson választott a Jézusról szóló filmjében, ahol az Utolsó Vacsorát forgatták. Ahogy elhagytuk a kocsit, és leereszkedtünk a ligeten keresztül a tengerpartra… az a látvány!… No, itt elfogynak a szavak. Mint amikor Évával nagynéha színházban voltunk, és amikor a bonviván már nem tudta érzelmeit prózában kifejezni, akkor énekelni kezdett.
A félsziget nem volt nagyobb, mint, mit mondjak: a Klauzál tér. Rajta egy kőház, valódi palatetővel, amit a közeli hegyekben – mint később megtudtam, Borici faluban – külszínileg bányásszák. Rétegekben szedik le a sziklákról, és az ottani vidéken is egyre nagyobb teret hódító organikus építkezés jegyében, az ujjonnan emelt házakat is ilyenekkel fedik. Engem, mint a valaha volt építési vállakozót ez közvetlenül érintett; kivitelezőként én is hódoltam Kós Károly és Makovecz Imre formavilágának. No, hát ez a több száz esztendős kőház is ilyen palával volt fedve. Boltíves ajtaján vastag lakat. Csaba védé negyvenes sprével tudta feloldani benne a rozsdát. Olyan nyikkanással nyílt ki az ajtó, mintha patkányra léptünk volna. Amire komoly esély is volt. De leginkább viperával, vagy skorpióval lehetett volna találkozni. Utóbbival kapcsolatban a „volna” kihúzva. Mert találtam néhány skorpiót a házban. Sűrű, kocsonyás homály volt a helyiségben. Az egyetlen ablakot belűlről nyitható kovácsoltvas spaletta védte. Kinyitottam: bársonyos kék fény ömlött be a tenger felől. A falon egyetlen fekete-fehér fotó, pókhálós keretben: mediterráni arcformájú fiatal nő, márványkeménynek látszó mellekkel, melyek szét akarták feszíteni a nő gyolcs ingét; a szeme valamikor sötétbarna lehetett, de most világoskéknek látszott: a régi fényképek idővel kifakulnak. Csaba azt mondta, hogy ez az öregasszony fotója. A fiatalkori. Időskori fényképet nem tartott magáról az öregasszony, amúgy helyesen. A háztól kőhajításnyira éles sziklák taraja emelkedtek ki a tengerből, melyen sirályok ültek, és csak akkor rebbentek fel róla víjjogva, ha egy-egy erősebben habzó hullám átcsapott a szikla felett, de rögtön utána vissza is ereszkedtek. Ezért Galebova Stena a neve. Magyarul: Sirályok Sziklája.
Ott laktam. Kezdetben cipolra horgásztam. A part közelében bőven akadt. Hal. Idővel a horgászat untatott, s különben is megtudtam, hogy a cipol nagyon piszkos hal; a kikötők szemetével táplálkozik. Vettem hát a városban egy szigonyt tartozékokkal: szemüveg, talpak, pipa. És minden reggel elmentem vadászni. Halra. Lemerültem a sziklák közé, ahol a kagylókkal és tengeri sünökkel borított sziklafalak közelében kéttenyérnyi brancin, és orada halak úszkáltak, melyeket pontos lövésekkel terítékre hoztam. S már meg is volt az ebédem. Ha mégsem, akkor késemmel lepattintgattam a sziklákról a musulje nevű fekete kagylókat; forró vízben szépen kinyíltak, citromot facsartam rá, és jóízűen elfogyasztottam. De a part közelében sokszor fogtam hobotnicákat is, ami egy kisméretű polip. Még a fél méternél sekélyebb vízbe is kimerészkedik, és akár közönséges gereblyével kihalászható. A ház oldalában lévő lomtárban találtam egy speciális hobotnicázó eszköszt: háromágú, befelé hajló, kihegyezett kampó, két méteres nyélre szerelve. A partról ezzel kaparhattam a tenger kavicsos fenekét, és már tizenvalahanyadik próbálkozásra akadt rá polip. Nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán fölsétáltam az út fölött kábé ötszáz méterre lévő pizzériához, ami egyszersmind a környék férfi lakosságának találkozóhelye volt: a bocanje pálya. Ez a szabadtéri társas játék még az olasz fennhatóság öröksége. Valójában a tekézés előde, és népies változata. A dalmát, és montenegrói partvidéken mindenhol ismerik, és jó alkalmat nyújt az ember társas lény mivoltának bizonyítására, és még egy ilyen félreeső helyen is módot kínál a közös bevanázásra. No, de visszatérve. Az első hobotnica zsámányommal elmentem a fennt leírt helyte. Páran vidámkodtak a betonpálya végében, és tekegolyót dobáltak. Köszöntem, bemutatkoztam, és ők a déli népek nyíltságával fogadtak. Elővettem a zacskóból a gyümölcsöskosár méretű polipot, és kérdeztem, hogy mi ennek az akárminek az elkészítési módja. A hozzám legközelebb álló fiatalember kivette a kezemből a polipot, odalápépett a játszóhely széléhez, és tejes erejéből a betonhoz vágta. Azt hittem, megbolondult. Felvette, és ismét tiszta erejéból a betonhoz csapta. És még vagy hatszor. Akkor azt mondta, kész, és viasszaadta a polipomat. És elmagyarázta, hogy így lehet megpuhítani, máskülönben ehetetlenül szívós lesz a húsa.
Egy idő után mégis hiányzott a hús. A valódi hús. Mely élő állapotában négylábú. Vagy kétlábú. Szőrős vagy tollas. Világéletemben ragadozó életmód alakította a táplálkozási szokásaimat: vadhús, házinyúlhús, szárnyashús, sertéshús, marhahús, hús, hús, hús hússal…; vendéglőben, talponállóban; otthon, vendégségben; barátomnál, barátnőmnél… eszem a húsodat.
Október elején, amikor már végetért a szigonyszezon, és kagylóért sem merülhettem, felültem a naponta kétszer közlekedő buszra, melynek feltételes megállója volt a pizzéria előtt. Elmentem a városi piacra. Húst akartam. Lehetőleg bárnyhúst. Mert arra volt gusztusa a paraszti bélemnek.
A kisvárosi megállóban leszálltam. Véget nem érő lépcsőzet vezetett le a sétálóutcára. Áthaladtam a különlegességboltok negyedén, amely ilyenkor még csendes volt, csak estefelé rohanják meg a szuvenírvadászok. Kétemeletes kőházak szegélyezte ódon utcák szűkölködtek. Elmentem a híres velencei óratorony mellett, és végül befordultam arra a kis halszagú terecskére, ahol a piac volt, közepén egy mészkőből faragott, római-kori kúttal. Az indián nyárban sok utószezonos turista túrkált az áruk közt; ostromolták a piacot; úgy nyüzsgölődtek, mint a tezgákra helyezett tintahalakon a legyek. Megkívántam a ragacsos fügét, de azon annyi légy mászkált, hogy elment tőle a gusztusom. Gyerünk tovább, cél a húsbolt, bent a csarnokban. Az egyik pulton, üveg alatt, friss hús piroslott, rajta egy papíron: Jagnjece pecenje. No, ez guszta. A táskámban kotorásztam, no, hol is van már, hova tettem, tehettem, talán a mellényzsebbe… és álltam ott, magamat tapperolva. Közben bocsánatkérőn felpillantottam az eladóra, hogy mindjárt, csak egy pillanat még, csak előbb megkeresem a… De ismerős…! Megkeresem a… Megint ránéztem az eladóra. Vállig érő fehér haj, hosszú fehér szakáll. Mint az ortodox ikonokon a nemtommilyen szentek.
–Vegyél a bárányomból! Friss, ma vágtam – mondta Andor.
Calvero