Egy év múlva lektori állást kaptam ugyanannál a kiadónál. De több könyvet nem írtam. Másokét javítgattam, olyanokét, amilyen korábban magam is voltam; akik még kezdetben a nevüket is hibásan írták le. De ha volt a stílusukban eredetiség, akkor a szerkesztő átadta nekem utómunkálatokra, viccesen ilyesfélét mondva: Itt egy analfabéta, neked való! Érdekesen van megírva. Mintha Werner Schwab írta volna, kokszos állapotban. De lehet belőle kihozni valamit. Próbáld meg!
Világéletemben szerettem írással foglalkozni, most is. Igazán sokat dolgoztam, mondhatni, reggeltől estig, nincs az a kisdiák, aki ilyen alaposan csinálja a leckét. Eleinte volt azért egy s más, ami bosszantott, de hamar túlestem rajta. Hogy csak egyet említsek: nem tudtam megbarátkozni a mai, pesti zsargonnal. Jó, a nyelv az élő és szerves, mint a szívverés… De a fiatal szerzők városiasan vállvonogató stílusával kezdetben nehezen tudtam megbarátkozni.
Egy szuterénben laktam a kőbányai metróállomás közelében, onnan jártam be a szerkesztőségbe, és ennek a helynek csak egy hátránya volt. Hogy vizes volt a fala. Azon a télen köhögni kezdtem, pedig már régen nem pipáztam. Az orvos, hogy: a tüdő. Kaptam antibiotikumokat, és a köhögés csillapodott, de sosem múlt el teljesen. Szárazon és fojtogatón köhögtem, mint amikor gyenge az aksi, és az ember ráfordítja a kulcsot, az meg csak hörög.
Az orvos tanácsolta, hogy levegőváltozás. Költözzem le a horvát tengerpartra, mert az most már Uniós. Mert a pesti szmog megöl engem. Amúgy sem szerettem Pestet, pénzem is volt, még a kopordi házam árához sem kellet nyúlnom. És az is vonzott, hogy megkóstoljam a bevandát, amiről Andor mesélt annak idején, és aminek halvány utánzatát gyakran ittam a kopordi Marhában.
Másnap bekopogtattam az asszonyhoz, akitől a lakást béreltem. Keskeny rés támadt. Az asszony kikukucskált, majd szélesre tárta az ajtót. Rámmosolygott.
–Tessék, Horváth úr!
–Elmegyek. Vagyis elköltözöm – mondtam.
–De visszajön még… Tartsam fenn magának a lakást?
–Nem. Végleg elmegyek. Öö, …levelet kaptam…
–Ide ugyan nem jött semmiféle levél – mondta gyanakodva az asszony.
–Persze hogy nem. A kiadóba jött. Ahol dolgoztam – mondtam, és nem tudtam, mi kényszerít hazudoznom, amikor semmi okom erre. – Ott is felmondtam – mondtam most már igazat.
Az asszony arcáról lehervadt a mosoly. Arckifejezése alig változott, csak egészen lassan torzult kissé ingerültre.
–Ezt előbb kellett volna bejelentenie. Hogy találjak lakót.
–A következő hónapot is kifizetem – mondtam, és a következő hónapot is kifizettem.
És a Liszt Ferencről elrepültem Dubrovnik melletti Cilipire.
A háború nyomai már alig látszottak. Az óvárosban ebédeltem. Előételként articsókát olivaolajos-zöldfűszeres-dijoni mustáros mártásban, peljesáci kecskesajtdarabkákkal. Főételként lignyét, ami az adriai tintahal dalmát neve, utána pedig bevandát ittam prosekből. Andor is hasonló ebédet fogyasztott volna, gondoltam önkéntelenül. A kertvendéglőből széles kilátás nyílt a tengerre, melyen a jachtok és a hobbi-vitorlások olyanok voltak, mint a pihenő káposztalepkék. (Ja, ezt a hasonlatot már elhasználtam Andor zergevadászatakor, amikor a genfi-tó panorámájáról írtam. Bocs’.)
Aztán lesétáltam a partra. Levettem a cípőmet és a zoknimat, a táskába tettem, és mezítláb mentem végig a plázsán. Egyre inkább eltávolodtam a fürdőzők zajától, és a lábujjaim közé kellemesen folyt be a homok, és kicsit úgy éreztem magam, mint kopordi gyermekkoromban, amikor mezítláb futottunk a szekerek után, és fuldokoltunk a portól, és ugyanígy csiklandozta a lábujjaimat a por, mint a forró homok; felkapaszkodtunk a szekerek saroglyájába, és azon utaztunk a sarokig, aztán visszafutottunk a házunk elé, és a következő szekérrel ugyanígy. És Kopordról eszembe jutott Éva is: együttlétünk alatt sokszor terveztük, hogy eljövünk a tengerpartra. És giccset élünk itt: kéz a kézben sétálunk a homokban; Éva arcformája kirajzolódik a naplemente vörösségében; szerelmes szavakat súgunk egymásnak, és nevetünk rajta, miközben pedig a szerelem csak ritkán nevetséges. Elmegyünk együtt vacsorázni a zelenikai kertvendéglőbe, lignyét eszünk, spárga körettel. Elutazunk olyan helyekre, ahol még soha nem jártunk, csak azért, hogy együtt fedezzünk fel új dolgokat. És én titokban szerelmes történeteket írnék a naplómba, és a fülébe suttognám, amikor alszik, mert annyira magyarosan szemérmes lennék, hogy Éva ébrenlétében szégyellném az érzelmeimet kimondani.
Ezen gondolkodtam, miközben lábfejemmel magam előtt túrtam a homokot, minden lépés közben. És Éva emléke már nem volt olyan nehéz, mint korábban. Nem szerettem úgy, ahogy szerettem, és nem is gyűlöltem annyira, ahogy később sikerült megyűlöltetni magát. Az idő múlásával valójában teljesen eltűnt az életemből. Milyen kár: hibái ellenére nehéz lesz még egy olyan nőt találnom. Ha akarok egyáltalán… És nem Andor példáját követem, aki életében csak egy napig volt szerelmes egyetlen nőbe, és azt örök életében magával hordozta. Akiről csak én tudom, miként végezte Izerlon-ban. Mert Andort megkímélte a sors attól, hogy minden részlet feltáruljon előtte. Jobb is, gondoltam, ha nem találkozunk többé Andorral, és akkor nem érzek majd kényszert, hogy továbbadjam a Soltitól hallottakat. Arról a szeretett halottról.
Egy ottani magyartól béreltem szállást, Magyar Csabának hívták, akinek nagyapja ugyanabból az okból költözött az Andriára, mint én: a kilencszázas évek elején tüdőbajt kapott Budapesten. Az ő tulajdonukban volt korábban a budapesti Belváros legelőkelőbb vöröslámpás háza, és Csabától tudtam meg, hogy róluk kapta nevét a Kossuth Lajosra kifutó Magyar utca. Ahol száz évvel ezelőtt a luxuskurvák laktak. A tüdőbajos nagyapa az akkori idők legnagyobb szállodáját emeltette a tenger közelében, amit negyvenöt után államosítottak, és a mai napig sem kapták vissza. Ezért épített Csaba egy kisebb szállót a magisztrális főút közelében, ahol egy tiszta kis lakosztályt béreltem tőle. Lagalábbis addig, amíg nem vásárolok magamnak lakást.
Calvero
