Világéletemben olyan voltam, hogy ha valamit eldöntöttem, akkor már utána nem bizonytalankodtam. Hogy így vagy úgy kellett volna. Igy van! És akkor már csak előre. Ahogy a régi közhely mondja: felégetni magad mögött a hidat. És elől építeni. De én már nem vagyok az építőiparban. Író lettem. Andor segítségével.
Megjelent a regényem, és a kiadó ígérete szerint a Belvárosban dedikáltam, a főutcán. Szép külcsint csináltak a könyvnek, olyant, ami magához parancsolja a tekintetet: elefántbika törtet a mocsárban. Egyszerre szimbólum, metafora, kaland, izgalom, vadvilág. Vad világ…Világ, élet… Világélet.
Sokan dedikáltatták a könyvet. Nem volt rutinom ebben, és még a fülemben csengett Éva egyik utolsó szidalma: „Még a nevedet is hibásan írtad le…!”
Nagyon ügyeltem arra, hogy hibátlanul írjam. A nevemet. Fölé. ((Aki eltemet. Ha eltemet. (De ez más.))
Mindig fölnéztem az asztaltól; megnéztem az embert, aki pénzt adott az írásomért. Aki megvette Andor életét. Jó arcú emberek voltak, volt közte kislány is, aki az apjának dedikáltatta, meghatódtam ezen, és miután elment, még később is felmerültek előttem a kislány szemei. Lányosan kék, tiszta szeme volt, mint a tengerszemek a svájci Alpokban, ahol Andor zergét lőtt, gondoltam. Hogy mit mondott a lány, már nem emlékszem, annyira magával ragadott a két kék szem. Aztán sokáig nem jött senki, és én lahajtott fejjel ültem, és próbáltam megmagyarázni magamnak, hogyan is kerültem én ide. Milyen jogon? Milyen alapon akarom a saját gondolataimat beletessékelni egy másik ember agyvelejébe?... Belegyalogolni mások szürkeállományába. A könyvem által. És akkor egyszerre könyvet toltak elém, és én felnéztem, és ott állt az asztal előtt Andor.
És nagyon mosolygott. Először úgy tett, minha csak véletlenül. De utána bevallotta. – Hallottam a rádióban, hogy itt leszel, ideugrottam. De sietek tovább. Erdélyben voltam, medvét lőttem a néhai kondukátor leséről. Csakazértisből, elégtételként. Ha lehet így mondani. Lehet. Beetetett medve volt, döglött lovat csörlőztek fel egy vastag ágra, azt zabálták a medvék. Az enyém egy világos színű, majdnem banánsárga hím volt. Nem jó vérvonal.
Mármost mit lehet még mondani erről a találkozásról? Furcsa volt így találkozni Andorral. Ez volt az a hang, az ő hangja, a gordonkahang, amelyet ismerek. Egyszóval, mintha hosszas bolyongás után ismerős terepre érkeztem volna, ahol már előre köszönnek a szőlődombok és a mezők, és a magasban krúgató darvak húznak, fegyelmezett sorokban. Mégis körüllengte valami idegenség. Mert azért nem egészen ugyanaz volt, mint odahaza, Kocsordon. A bőrtáska ugyanaz, a magas talpú cipő is. De már nem látszott rajta a megtörhetelenség, a tüzes kalandorság. Mert megöregedett Andor.
Írtam a könyvébe, aláírtam. Aztán Andor megszorította a kezem, búcsúzásként. És egy perc múlva már csak a Váci utca tömegéből bukkant fel egy pillanatra a költőien rendezetlen, fehér haja.
De nem ez volt a dedikálásom legmeglepőbb pillanata. Hanem amikor a nap végén odaállt az asztal elé egy bronzbarna bőrű ember. Nem cigány, ez látszott.
–Horváth Géza úr személyesen, igazán?
Persze, zavarában kérdez ilyen zagyvaságot az ember, ezt tudtam, hiszen ott a kis táblácska az asztal peremén, rajta a nevem.
–Az vagyok. Tiszta sor. Én csak a saját személyemben lehetek én – mondtam kicsit nyeglén, mert már fáradt voltam, és az ember arca sem volt első rápillantásra megnyerő.
–Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Solti Béla vagyok.
