Nairobiban töltöttem egy egész esztendőt. Nem jókedvemből. Nem igazán tudtam merre mozdulni. Rodéziában polgárháború készülődött, Robert Mugabe nevét már kezdte megtanulni a világ, akkor még, mint forradalmárt, nem tudva, hogy pár évvel később a huszadik század egyik legnagyobb tömeggyilkosát és diktátorát ismerik meg személyében. De hát ilyen példákat Európában is láttunk. Dél-Afrikában az apartheid, Nelson Mandela még börtönben… Nyugati irányba erős vonzalmat éreztem, egyrészt, mert akkor útba ejthettem volna Titanát. Másrészt hallottam, hogy Kongó közelében, a kis Burundi-államban él egy honfitársunk, Széchenyi Zsiga bácsi unokaöccse, bizonyos Somssich Pongrác, és vele szívesen találkoztam volna, és csak zárójelben jegyzem meg, hogy bár akkor, az éleződő hutu-tuszi konfliktus miatt nem jött létre ez a találkozás, de az élet kárpótolt, mert nemrég, a kétezres évek elején találkoztam Somssich úrral Mangi Logodi utcai lakásában. Zárójel bezárva. Vissza Nairobiba. Naphosszat tétlenül lődörögtem az utcán, s bár éjszaka nem volt ajánlatos kilépni a szállodából, én – már akkor szenvedélyes szerencsejátékos lévén – ki-kimentem a városba, hátha találok egy valamirevaló kaszinót… nem erre a pocsék rumra gondolok, ami előttem van a pohárban… Hanem játéktermet, ahol megtöbbszörözhetném a pénzemet. De hiába öltötte magára Nairobi a világvárosság jelmezét, mégis csak egy provincia maradt, mert az egész városban nem volt játékterem. A kocsmák levegője fojtott volt. Bűz. Füst. De mégis végigjártam mindet, mert feltett szándékom volt, hogy megkóstolom a helyi ételspecialitásokat. Meg voltam győződve róla, hogy aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt ennie kell az ételeikből. Így tettem én is. Lett légyen az legyektől beköpött biltong – ami ugyebár napon szárított kuduhúst jelent – vagy akármi guszustalanság, én jó étvággyal megettem mindent. Nem is szólva arról, ha végigmentem Nairobi bazársorain, ahol a népkonyhák nyílt tüzei voltak, és mindenféle pecsenye pöfögött. Áthajóztam Zanzibárba is. A valaha volt rabszolgavásár tere mögött (ma templom áll a helyén) a pástétomsütők dagadó tésztái közt válogattam… A mohamedánok tésztáit nagyon szerettem. De remekül is készítették a szerecsen hapsik, tiszta kötényben, forró bronztepsikben. A nyelvüket és nevetésüket is szerettem, amit, hála szuahéli nyelvtudásomnak, meg is értettem. Képes voltam órák hosszát ott állni a szűk sikátorokban, mert szebbet én elképzelni sem tudtam, mint azt a nyüzsgést, az idegen színességeket, és a hangzavart. Egyszóval semmi sem volt sok, ami a hedonizmusomat kielégítette volna, mindent megtettem annak érdekében, hogy jól érezzem magam, s ami korlátot e tekintetben át lehetett lépni, azt én át is léptem, úgy kicsapongásban, mint az élet egyéb zabálásában.
Calvero
