A Cannes melletti parkolóban hagytam az ernégyest, a kulcsot ugyanúgy a motorházra tettem. Hátha valakinek szüksége lesz rá. Szeretettel megütögettem a motorházat, és felszálltam a gépre. Frankfurti átszállással érkeztem Ferihegyre (akkor még nem Liszt Ferenc volt.) Tudtam, hogy a gyémántokból megmaradt pénzem hamar elfogy. A Főtaxinál helyezkedtem el. Vettem egy négyéves dízel Suzukit, és taxizni kezdtem. A nyóckerben béreltem egy lakást: belső udvar, káposztafőzelék-szag… Nem jártam el sehova, minden szabadiőmet a múltamban töltöttem, mert csak ott volt valami, ami boldoggá tett. Nem vártam a holnapokat, mert nem volt benne semmi várnivaló. A Keleti droszton dolgoztam. Amikor előtte két évvel elutaztam Pestről, még tele volt a város hajléktalanokkal, csövesekkel; a padokon ültek, lábuknál kétliteres falakonokban tablettás bor; danolva és káromkodva igyekeztek túlharsogni a város zaját. A taxisoktól tudom, hogy Alaszkába távozásom után nem sokkal a városvezetés kipaterolta a hajléktalanokat a Belvárosból. Némelyikük a Kamaraerdőn épített magának olyasféle kunyót, mint amilyenben életem egyetlen szerelme, Titana lakott. Vagy sátrat állítottak, mint Umpahék sátra volt. És a városvezetés úgy határozott, hogy a csövesektől megtisztított tereket és padokat közbeszerzés nélkül, pár milliárdért felújítják, amiből a kerületi polgármesterek részesedést kapnak. (Kaptak is. Meg pár év letöltendőt.) Hamarosan a dísznövények úgy virágoztak a tereken, mint a korrupció; leaszfaltozott járdák keresztezték a tereket, de nem ott, ahol a járókelők járni szerettek. Kitaposott ösvények szabdalták a tereket, melyek közepén impozáns, leginkább az alaszkai lazactelepekre hasonlító szökőkutak csobogtak. És ekkor a csövesek visszaköltöztek a felújított terekre, mert azok kétségtelenül esztétikusabb díszletet nyújtanak a danoláshoz és káromkodáshoz. Ezekről a csövesekről nekem mindig a Tabora mocsaraiba futó folyók halai jutnak eszembe, melyek képtelenek felfogni, hogy amikor a szárazság elkezdődik, mélyebb vizek félé kéne menekülniük, és végül egy sáros pocsolyában végzik. Sokszor láttam a kiszáradt iszapban vergődő halakat, amint megpróbálnak hozzászokni az új közeghez és körülményekhez: hogy a víz felett lélegezzenek. Megfulladni a levegőn. Hát nem őrület? Nem. Ez a halál sem lehet rosszabb a többinél. Miért beszéltem ennyit a hajléktalanokról. Mert taxisként tartottam tőlük. Ha éjszaka le akart állítani valaki, mondjuk a Rákóczi úton, lelassítottam. És ha dülöngélni láttam az embert, lehetett bármilyen jól öltözött, nem álltam meg. Féltem a részeg hajléktalanoktól. Végigjártam a világot, sok veszélyből kimásztam… Nem olyan voltam, mint az afrikai halak; ha jött a száraz évszak, a mélyebb vizek felé úsztam. Mindig megúsztam. És ritkán féltem. Még akkor sem, amikor Springs mellett, abban a boszorkányos ködben találkoztam Dennis-szel. De Pestre visszaérkezve, taxisként, sokszor féltem. A Miskolcról, késő este beérkező vonat utasaira vártam. Ültem a kocsiban, és a Gans ’N Roses November Rain című dalát hallgattam ezerrel, amelynek klippje egy temetéssel végződik. Közben a kocsi ablakából egy fát néztem, mely biztos haldoklott itt a városi levegőn, öntöttvas gyűrűbe bilincselve. A fa egyik ága olyan volt, mintha a hold felé nyúlna. Még sosem láttam olyannak a holdat. Mintha egy halott ember arca lett volna, amelyen a fehér bőrt kék erek futják be. Bizonyára a zene hangulata hatott rám, gondoltam, amikor a diszpécser szólt, hogy kocsit kérnek a közelbe, a Rózsák terére. A Fegyverek és Rózsákat lehalkítottam, és visszaszóltam, hogy itt vagyok a Keletinél, mindjárt indulok. Éjfél felé járt. Elindultam. A dízel Suzuki öreg tengeralattjáróként, zalatolva szelte a pesti éjszakát. Öt pec múlva ott voltam. Egy nagydarab, de amúgy jelentéktelennek látszó külsejű fószer szállt be a kocsimba. Olyan volt, mint egy kidobóember, akit éppen most bocsátottak el az állásából, valamelyik belvárosi bárból. Lehalkítottam a Rózsákat, kérdeztem, hova lesz.
–Budaörs.
–Van cím is? – precízkedtem, mire a pasi azt mondta tétován, hogy Kossuth utca harminckettő. Nem volt GPS-em, pontosabban volt, de elromlott éppen, mondtam a pasinak, hogy amikor majd a közelben leszünk, segítsen… – Járt már ott egyáltalán? – kaptam észbe.
–Nem. Még nem.
–Jó, valahogy majd megtaláljuk – nyugtattam meg. Magamat.
–A Keletitől jött? – kérdezte az ember. Hangja reszelős volt, de nem torlódtak a szavaiban a mássalhangzók, ahogy a részegek beszélnek. Egy piros lámpánál úgy tettem, mintha egy plakátot figyelnék, és stikában megnéztem az utasomat. Öltöny, nem túl elegáns… széttaposott Adidas tornacipő, ami vélhetően nem a retró divat miatt kopott. Lassan úrrá lett rajtam a nyugtalanság, ami megtévesztésig hasonlított a teljes nyugalomra. A zene ritmusára doboltam a kormányon, hogy ha esetleg mégis remegne a kezem…
–Kérdezem, a Keletitől jött?!
–Ja, bocsásson meg, elgondolkodtam. Igen, az éjfélkor érkező miskolci vonatra vártam. Akkor sokan igénybe vesznek…
–Ja. Most jut eszembe, nem is Budaörsre. A Kamaraerdőhöz legyen szíves. Ott majd szólok… – A férfi hangjában közöny és távolságtartás volt. Az ilyen hangú emberek általában nem ismerik a vágyat, a szenvedélyt. De a gyűlöletet sem. Nem ismerik az érzelmeket. Akkor már fel voltam készülve. Egy sötét utcánál azt mondta, hogy eddig. Leeresztettem a kezemet a kormányról. Pár pillanatig csendben ültünk. Akkor azt mondta, kapcsoljam ki a motort. Túszként engedelmeskedtem: a motor halálhörgést hallatva leállt. Acél villant a pasi kezében. Igyekeztem minél távolabb tartani magamtól a rámtörni készülő pánikot. A torkomnak szegezte a kést, és a pénztárcámat követelte. Lassan emeltem a kezemet. És a vadkanagyarat a combjába döftem. A firtosi agyarat, amit mindig ott tartottam az ülésem mellett. A pasi felordított, ekkor félrelöktem a kést, és másodszor a nyaka felé csaptam az agyarral. A gallérján megcsúszott az agyar, a pasi arcába fúródott, mire ő, mintha égő kocsiból ugorna ki… És elszaladt.
Calvero
