New Yorkon keresztül indult Európába. Ha tehetem, elkerülöm New Yorkot, mert az alapításakor a fehér telepesek kiirtották a delavár indiánokat. Inkább kivártam egy másik járatot, és torontói és párizsi átszállással Avignonba érkeztem. Taxival mentem be a városba. Ahogy a tengerparton kiszálltam, az első percben a Misztrál nagy marék homokot csapott a szemembe. Mindkét szememben inkvizíciós fájdalom hasított; még csak ez hiányzott a hóvakság miatt amúgy is túlérzékeny szememnek! Első utam egy magánorvosi rendelőbe vitt. Finom csipesszel kiszedte a homokszemcséket a szemhéjaim alól. Olyan „vérszemet” kaptam, hogy a Ritz szálló recepciósa gyanakodva méregetett, különös tekintettel vérben forgó szememre. Amikor pedig a román útlevelemet a kezébe adtam, arcán olyan árnyék suhant át, mint aki horrorfilmet néz egyedül, egy zoknibüdös vidéki moziban. (Mondjuk Kocsordon. Ja, itt nincs mozi.) És a recepciótól távoztomban még hallottam, hogy franciául azt mondja a kollégájának, hogy próbáljon foghagymát szerezni a közeli éjjelnappaliból, s elhelyezni Drakula úr szobjában… Leültem az étteremben. Gyakorlatilag végigettem az étlapot. Gyönyörű homárral zártam a vacsorámat, melyek leginkább a látványát élveztem, ahogy bíborvörösen terpeszkedett el a hosszúkás ezüsttálon. Korán nyugovóra tértem. (Erről jut eszembe: vallásilag a szálloda példásan toleráns volt: az éjjeliszekrényen nem csak Biblia hevert, de a Korán is.) Korán keltem, végigsétáltam a főutcán. A szél már elállt, kimerészkedtem a tengerpartra is, ahol úgy fehérlettek a jahtok és a vitorlások, mint az őszidőben gyülekező káposztalepkék. Több helyen láttam a színházi fesztivál plakátját; egyik előtt megállva örömmel olvastam, hogy azon az estén a magyarkanizsai származású, Párizsban élő Nagy József mozgásszínházi társulata lép fel, azonnal meg is vettem a jegyet az előadásra. Nem bántam meg; nagyon ki voltam már éhezve a magyar szóra, és noha az előadás szöveg nélkül folyt, utána a társalgóban beszélgettem a szereplőkkel: megismerkedtem Döbreivel, Bicskeival, és a vezetőjükkel, akinek beceneve Szkípe. Nagy József állítólag azért kapta ezt a nevet, mert olyan keményen dolgozik, mint a szkipetárok. (A névadó valószínűleg tévedett, mert a siptárok, vagyis az albánok sokkal inkább a vérbosszúról ismertek, mintsem a munkakedvükről.) Nem szándékoztam sokáig Avignonban tartózkodni, jobban vágyakoztam valami halászfaluba; a sok hónapi sarkvidéki csend után sértette fülemet az emberi zsivaj. A Cannes-közeli Riviérán töltöttem fél évet, egy nyugodt helyen, ahol csendben élvezheti az ember mindazokat a szépségeket, amelyeket Nizzában vagy Monte Calróban kénytelen a nagy nyilvánosság zajában gyönyörködni. Megvan a balzsamos levegő, a ragyogó kék tenger, a mindent elárasztó napfény, de a társasági lárma és zsibongás zavaró hatása és kényelmetlenségei nélkül. Skacco falu csendes és igénytelen volt; a gazdagok, filmsztárok és mulatni vágyók nem jöttek oda, vagy csak nagyon ritkán. Ez a nyugalom jót is tett elnyűtt mivoltomnak. De két hónap ottlét után valami belső viszketegség ingerelt. Beültem a kocsiba. (Még Avignonban, nosztalgiából vásároltam egy huszonöt éves veterán Renault négyest, mert fiatal koromban R 4-es volt az első autóm.) Elutaztam Monte Carlóba. Kezdetben nem volt szándákomban kaszinóba menni. Vagy csak a tudatalattimban élt ez a vágy. Felsétáltam arra a félkörívű hatalmas erkélyre, amelyről szép kilátás nyílt a tengerre, és a partmenti útra, ahol a híres autóversenyekkor eltűnnek az alagútszerű felüljáróban a kocsik. És azért is néztem meg azt a helyet, mert azon az erkélyen nyert Széchenyi Zsigmond a kilencszázharmincas években élőgalamb világbajnokságot. Akkor még volt ilyen világbajnokság. A második világháborút követően a „haragos zöldek” betiltatták. Nem is kár. Aki vadgalambot akar lőni, menjen egy napraforgótábához, augusztusban. No, szóval ott hagytam el, hogy nem akartam kaszinózni. Darabig rendben is volt ez, nyogodt voltam. Később azonban… mintha távirányítva lettem volna… Mint mikor a gyerek távirányítóval mozgatja a karácsonyra kapott kis versenyutóját, a szobája padlóján… Bementem az első játékteremben. Figyeltem a játszókat. Egy magas és elegáns fiatalember ragadta magához a tekintetemet. Mindig a pirosra tett, és mindig nyert. A nyereséget nem vette fel, hanem az asztalon hagyta. Sápadt volt, szeme csillogott, keze remegett; már számolatlanul rakta a téteket, amennyit csak fel tudott markolni, és folyton nyert. Megint a piros nyert! Ezúttal sem vette fel a pénzt, és amikor nyolcadszorra a fekete nyert, ő elvesztette minden nyereségét. Nyugalmát megőrizve, ariszokratikus közönnyel távozott. Meggyőződésem, hogy nyugodt mosolya hamis volt, és valójában a veszteség iszonyú vihart okozott a lelkében. Igazi úriembenek, ha akár az egész vagyonát elveszíti is, nem szabad izgatottnak lennie. Gentleman mivoltához képest a pénz annyira alacsonyrendű, hogy úgyszólván nem is szabad törődnie vele. Persze az igazi úriembernek egyáltalán le sem szabadna ereszkednie e csőcselék szintjére. Vagy épp elenkezőleg: odamenni, mindent megfigyelni, nézni ezt a csőcseléket, de csakis, mint cirkuszi látványosságot, amelyet az alsóbbrendű népek az úriemberek szórakoztatására rendeznek. Nyugodtan tolonghat és nézelődhet az öncsalásnak abban a meggyőződésében, hogy ő csak megfigyelő. Dehogy is tartozik ő eme ostoba csőcselék körébe!, akik behódolnak egy olyan szenvedélynek, melyből csakis vesztesként kerülhetnek ki. Eme önámítás azonban csak időleges lehet a szenvedélyes ember számára. Így én is csak azt az estét bírtam ki, erős kézzel visszafogva a játékszenvedélyem toporzékoló lovait. Másnap aztán a lovak közé dobtam a gyeplőt. A teremben sokan tolongtak. Milyen pofátlanul kapzsiak!, gondoltam megvetően. Mind nyerni akarnak! És még köptem is volna az undortól, ha olyan helyen vagyok, ahol ez megengedett; ahol jó helyre, a sarokba helyezik el a köpőcsészét; mint például a kocsordi Marhában, ahol ez a muzeálisan hungarikus műtárgy a kocsmahelyiség nélkülözhetetlen tartozéka. De nem köptem. Ötezer dollár értékben zsetont vásároltam, és játszani kezdtem. Sikerült befurakodni a krupié mellé, és kezdetben csak kisebb téteket tettem. Közben figyeltem: igyekeztem tapasztalatokat gyűjteni. Néhányukhoz hasonlóan én is noteszbe jegyeztem a szerencse fordulatait, de később zsebre tettem a noteszt, és már elő sem vettem. Mert megfigyeltem, hogy akik jegyzetelnek, később ugyanúgy vesztenek, mint azok, akik nem törődnek ilyen feleslegességekkel. Az előző napon látott fiatalember nem volt a teremben. Az ő játékmódszerét követve folyamatosan a pirosra tettem. És nyertem. Ugyanúgy a nyolcadik tétig, ahogy tegnap a fiatalember. Akkor egyszerre elveszítettem mindent. Erre megvadultam, beváltottam tízezer dollárt, amit tíz perc alatt elveszítettem. Egy rozsomák dühe tombolt bennem a francia krupiével szemben! Trianon miatt a franciák különben is a bögyömben voltak!, aminek ugyan semmi köze Monaco hercegségéhez, de a düh nem ilyen szempontok szerint határozza meg az irányát. Szóval utáltam a franciákat. Szexuális szokásaikat leszámítva. Aznap nem is mentem vissza Skaccoba, ott töltöttem az éjszakát, közvetlenül a játékterem melletti szállodában, hogy a másnapi nyitáskor már játszhassak. Nem volt nehéz. Könnyen elveszítettem aznap kétszáznyolcvanezer dollárt. Lobengula gyémántjainak kilencven százalékát.
Calvero
