Másnap odajött hozzám Tingat. Alig érthető kuszasággal elmondta, hogy neki három gyereke van, valamint felesége, és bár ilyen esetben a szokásjog azt diktálja, hogy ő vegye magához a barátja feleségét, és nevelje fel a gyerekeit… De alkalmasabb, ha ezt én teszem meg, akit Umpah szintén barátjának tekintett, és az „idbit innuk” jelszavával engem eszkimóvá avatott. És legjobb lenne, ha ezután abban az igluban én végezném a férfi feladatait. Szavaiból nem derült ki, meddig terjednek a „férfi feladatai”… van-e határa annak… ha értitek Géza, mire gondolok. Azt mondtam Tingatnak, hogy a férfimunkát magamtól is elvégeztem volna, ha azon a fizikai munkát értjük. De mielőtt eljönne a jégzajlás, vissza akarok menni a kocsimért, és visszautazni krabluna-országba. Tingat úgy bólogatott, mint aki érti a szavaimat, engem azonban cseppet sem érdekelt, mennyit ért belőle. Egyébként pedig gondolkodási időm is volt, mert az eszkimók szigorú gyásszertartása szerint a haláleset után három napig nem szabad semmilyen munkát végezni. Még vadászni és csapdázni is tilos. Csak ültem újdonsült „családommal” az iglu padkáján, és néztünk magunk elé. A negyedik éjszakán, mikor a gyerekek elaludtak, Tesunia odabújt mellém a pézsmatulok takaró alá. A mellkasomra tette a kezét. Lassan simítva mellkasszőrzetemet, haladt lefelé a tenyere. Mogfogtam a kezét. És megismételtem azt, amit előtte Tingatnak mondtam, hogy az első olvadáskor vissza akarok menni krabluna-országba. Valójában azért nem fogadtam Tesunia közeledését, mert még élesen emlékeztem Titana ordításra, amikor elhagytam, és amikor azt ígértem neki, hogy visszatérek hozzá, és vissza is tértem, de addigra Titanát már Solti eladta egy európai vadásznak. És tudtam, hogy Tesunia is ordítana, és tudtam, hogy nem mondhatnám neki, hogy visszatérek hozzá, mert a sarkvidékre már soha nem akartam visszatérni. Az ötödik napon enyhe idő érkezett. Tingattal elmentünk végigjárni a csapdákat. Tucatnyi sarki rókát, és néhány csonttá fagyott amerikai nyércet és menyétet találtunk, melyeket ott helyben megnyúztuk volna, ha ez fagyott állapotban lehetséges lett volna. (Mi is fagyottra fáztuk magukat, nem csak a menyétek voltak fagyottak.) Szánra kötözve a táborba vittük zsákmányunkat. A tábortűz mellett felolvaszottuk a tetemeket, hogy könnyebben megnyúzhatók legyenek, bár mindez csak az eszkimók szenvedélyének kielégítése érdekében történt, mert a bőrők eladhatalanok voltak. Egyedül a rozsmákbőrt tudták hasznosítani. A nők kapucnikat és gallérokat varrtak belőle, mert a rozsomák szőrzetére nem fagy rá a lehelet.Tesunia a fagyos karibuhúsból olvaszott ki egy combot, amit a parázson kérgesre pirított. Tingat és családja is velünk vacsorázott. Jó étvággyal ettünk szótlanul, és valószínűleg csak nekem jutott eszembe, hogy tulajdonképpen Umpah halotti torán veszek részt, mert az a népszokás, hogy „halotti tor”, eszkimó körökben nem volt honos. Ősemberként faltam a karibucombat, és az sem zavart, hogy a hús belső fele még véres. Ez után két napra ismét visszatért a sarki zimankó, ki se mozdulhattunk az igluból. De utána egy héttel délire fordult a szél, az egyre hosszabbodó napok is felvidították a tábor lakóit. Tingat ismét csapdát ellenőrizni hívott. Ahogy távolodtunk utánunk kiabált Amut. Az ő felesége kapott idegösszeroppanást az orkán alatt, és rohant ki meghalni; meztelen testét egy mérföldnyire találták meg, s helyezték el kiterítve a halottak iglujában. Amut kérdezte, velünk jöhet-e. Nem volt ellenvetésünk. Megvártuk, hogy visszamenjen a hótalpaiért, és a harminc-harmincasáért. Hamarosan már hárman tapostuk a megolvadt havat a folyómenti füzesben. Hótalpak nélkül lehetetlen volt kimozdulni; napkelte után egy órával már kásásodott a hó. Már messze eltávolodtunk a tábortól, amikor egy jávorbikát pillantottunk meg lépdelni a hóban, alig háromszáz mérette tőlünk. A füzes takarásában nem láthatott minket, de különben is, a jávorszarvas nem a látásáról híres. A harminc-harmincas, pláne olyan rozoga állapotban, mint a barátaim puskái, távcső nélkül, csak száz méterig nyújt biztos találatot. Közelebb kell cserkelni, ha el akarjuk kapni, mondta Tingat, és Amutot bíztatta, hogy vágjon elébe a bikának. Amut öltözéke jegesmedve-bundából készült, ami terepruhának is megfelelő volt. Amut elindult a bika felé, illetve abba az irányba amerre az tartott. Teljesen fedetlenül ment felé, még csak meg sem görnyedt. A bika pillanatra megállt, hosszú, kampós fejét Amut felé fordította, vaksi szemével nézte a mozgó fehér foltot. Aztán ugyanolyan tempóban folyatta útját. Amut már csak százötven méterre volt tőle. A bika nagy felületet kínált lövésre; Amut megtámasztotta térdén a fegyvert, és lőtt. Nagyor puffant a bika lágyékán a golyó. Amut látta, hogy rossz lövést kapott a vad, futni kezdett felé. De a bika is futott a hosszú lábaival. Amutot akadályozta a futásban a hótalp, de teljes erejéből tiport előre. Megállt, imét lőtt, és ismét puffant a golyó a vad oldalán. A bika futása lelassult, de még mindig távolodott. Ekkor Amut belegabalyodott a hótalpakba, lerúgta a lábáról, és vergődött tovább a combtövig érő hóban. A bika most megállt, és fejét lehajtva lihegett. Amut ismét lőtt, imét puffanás, mire a jávorszarvas lassan tovább ment, de látszott, hogy már nagyon beteg. Amut esett és kelt a hóban, de nem adta fel. Attól féltettem, hogy hóvan tömődik el a puskacső, és a következő lövéskor felrobban Amut szeme előtt a puska. De nem volt szükség következő lövésre. Már látszott a bika szájából csorgó vér. Imbolyogni kezdett, még lépett párat, és eldőlt. Nagy teste szinte eltűnt a magas hóban. Most már mi is követtük Amutot, és öt perc múlva ott álltunk a kimúlt bika mellett. Amut lihegve mondott valamit Tingatnak, nem értettem a szavait, de valószínűleg nem is volt fontos. Akkor Tingat hozzám fordult. Azt mondta, hogy azt mondja Amut, hogy én menjek vissza a táborba, és hozzak embereket a hús elszállításához, mert hárman képtelenek leszünk erre. Addig ők kizsigetelik és bontani kezdik a bikát. Nem szerettem volna eltévedni; saját hótalpaink nyomát követve mentem a táborba, és másfél óra múlva három férfi, és két fatal nő kíséretében tértem vissza vadásztásaimhoz. A bika már félig meg volt nyúzva. Az újonnan érkezettek segítségével két órahossza alatt szétszedtük a bikát, mindnyájan telraktuk hússal a bőrzsákjainkat, és elindultunk vissza a táborba. Már én is használtam a fejhevedet, de mégis megizzadtam a súly alatt, noha a rövidebb úton mentünk, kereszülvágva a naptól szikrázó sík tundtán. A táborban már három helyen is tüzek lobogtak, és a nagyobbacska gyerekek a folyómenti füzesből, a hó alól kotorták ki a rőzsét, és hordták a táborba. Tesunia az egyik igluból nagy zsáknyi, e célra összegyűjtött mohát hozott, amit a parázsra szórt. Szemmaró füst szállt fel; azon füstölték az asszonyok a húst. Hamarosan eljön az olvadás, és akkor már a hideg nem tartósítja az élelmet. Amikor minden húsdarab kellően megfüstölődött, az asszonyok behordták a halottak kunyhójába, mert csak ott volt hely a zsákmány elhelyezésre, és különben a füstölt halat is ott tartották. Halak és halottak. Egy helyen. Ezt is olyan természetes volt, mint minden más, magából érthetődő dolgot. Este parázson sütöttünk a bika húsából. Ültünk a tábortűz mellett, vacsoráztunk és láttam, hogy Amut odaül Tesunia mellé. Súgott valamit Tesuniának, mire a nő értetlen arccal közelebb hajolt a férfihoz. Amut ismét súgott valamit, és erre Tesunia hangosan felkacagott. Umpah halála óta egy mosoly sem suhant át az arcán. Néztem őket. És úgy láttam, mintha dicskör fénylene körülöttük; valami fénypárába voltak vonva, és az nem az Északi Fény részecskéiből volt, hanem a vérükből kipárázó erotikai dicsfény. Akkor kicsit megnyugodtam, mert úgy éreztem, Tesunia sorsa jó kezekben van. De eközben nyugtalan is lettem. Mióta hosszabbodtak a napok, egyre többször kaptam szemgyulladást, és akkor, vacsora közben iszonyú szúrást éreztem a szememben. Kezdett minden elhomályosodni előttem. Két példányban. Kettőslátás kínzott, majd pedig már a parazsat sem láttam, és akkor már tudtam, hogy hóvakságot kaptam.
Calvero
