Egész nap bent ültünk a hópadkán, melyre vastag prémrétegek voltak terítve. A szagokat már kezdtem megszokni. Kimenni napokig nem lehetett, mert orkán sodorta a havat. Néha odakintről kiáltozás hallatszott, és akkor tudtuk, hogy a törzs valamely tagjának elpattantak az idegei, és meztelenül kirohant a hóba, öngyilkosnak lenni. Az ilyen kiáltozásokba belevegyült a szél fortélyos recsegése-ropogása; alattomos támadása az iglu ellen, és lék képződött az iglun, egyre nagyobb lék, és egyszerre süvíteni kezdett be rajta a szél. Ilyenkor Umpah kiszaladt, és tíz perc alatt betömködte a léket, aztán félig megfagyva tért vissza az igluba. Három nap múlva elállt az orkán. A méteres havon fagyos réteg keletkezett, hótalpak nékül lehetett járni, és a szán sem süppedt a hóba.Újév után nem sokkal Umpah befogta a kutyákat, és még koradélelőtti sötétségben, vidáman csilingelő szánjával elhajtott Steve boltjába, az elfogyott készleteket pótolni. Délben kimásztam az igluból, és néztem, ahogy a nap feljön a hóbuckákig, aztán ismét lebukik. Néztem a csendes tundrát, az emberi nyomoktól érintetlen hómezőt, és a horizonton a Brooks Range feltérképezhetetlen, jegesen meredező csúcsait. Az egész hegylánc, vonulat vonulat után nyugat felé tartott, mintha csak szándékosan választaná el a sík tundrát, a boreális fenyvesektől. A hideg, tiszta levegő messzire engedte a tekintetet, és akkor, abban a pillanatban mindent szerettem, a mindennapi küszködést, a marakodó kutyákat, a hosszúra nyúló alkonyokat, a hunyorgó csillagokat, és az Északi Fény pompáját. Szürkülni kezdett, amikor Umpah vezérkutyájának, egy inteligens malamutnak a csaholása hallatszott, és már hallatszott a szántalpak éles csikorgása is, és örültem, hogy hamarosan hazatér a barátom. Már láttam is a ködös szürkületben a tábor felé vágtázó kutyaszánt. De Umpah nem volt rajta. A kutyák vinnyogva forgolódtak az igluk között, egymás istrángjába keveredtek, ettől még ingerültebbek lettek, és egymás véknyába téptek. Acsarkodva verekedtek, és csak akkor ugrottak szét, amikor Tesunia olvasztott havat loccsantott rájuk. Közben besötétedett, és feljött a hold. Tesuniával elindultunk visszafelé a folyón, a szánnyomokat követve. Hideg, derült este volt, a hold delejes fénybe borította a tájat. Két mérföldnyire találtuk meg Umpahot. Kimeredt a folyó jegéből az egyik keze. Hiába ismerte jól a folyó melegforrásait, belevitték a kutyák: valószínúleg megvadultak, mert a kiéhezett, fáradt szánhúzó korcsok hajlamosak önállósítani magukat, és akkor nem használ már az ostor sem. Kihúztuk a folyóból Umpah holttestét, és bár én feleslegesnek tartottam, mégis hóval kezdtük dörzsölni. Tíz perccig dörzsöltük, akkor én abbahagytam. Tesunia megszállottan és görcsösen folytatta. Amikor teljesen kimerült, rátapasztotta a száját Umpah fagyott ajkára. Fújni kezdte belé a levegőt. Mintha egy szürkemárvány szobrot akart volna életre kelteni. Tudtam, hogy értemletlen minden, de hagytam. Sokáig fújta belé a levegőt. Aztán kifulladva, erőtlenül rogyott le a férje holtteste mellé. A holdfényben úgy csillogott a szeme, mint amikor gyertyát tesznek a kivájt tökbe. Sokáig ült a hóban, mozdulatlanul. Aztán, mielőtt megakadályozhattam volna, egy mozdulattal visszalökte Umpahot a folyóba, és betolta a jég alá. Lassan felállt, és elindult a tábor felé, és én követtem. Nem kérdeztem, nem mondtam semmit. Tudtam mindent. Hazavihettük volna Umpahot, de úgysem temethettük volna el; a halottak számára épített igluban feküdt volna hónapokig, és csak a tavasz eljövetelével adhattuk volna meg számára a végtisztességet. Így majd olvadáskor a folyó leviszi a tengerbe, amely Umpahnak és egész törzsének élelmet adott; ahol Umpah szigonnyal ölt fókát és nagyobb halakat. Lopva Tesunia arcát lestem a holdfényben. Semmi érzelem nem jelent meg rajta. És akkor eszembe jutott, hogy a természetben a vadkoca halálig óvja a malacát. Amíg a malac él. De ha elpusztul, félrelöki a vacokból, és a konda felfalja. És a koca a következő pillanatban már csak élő malacaival foglakozik. Így működik a temészet, mondhatnánk nagyon sílustalanul, hiszen ez nem „működés”, mert a gép működik, az ember és állat pedig csak tovább akar élni. És akkor nem viheti magával a halottait.
Calvero
