Ez a gyilkosság megviselte az idegeimet, ingerlékeny keserűséggé fajult, és már-már a vállalásom feladásán gondolkodtam. De aztán feltartóztathatatlanul úrrá lett rajtam a csakazértis makacs szelleme. Ezt a szellemet a filozófia nem tartja számon, holott szent meggyőződésem, hogy a csakazértis az ember ősi ösztönei közül való, irányt szab az ember minden cselekedetének, és eleve elrendeli jellemének sajátosságait. A busz előtt sokan tolongtak, de itt nem szerezhettem előnyt a mankómmal; félrelökték a „nyomorultat”, úgyhogy délután háromig szó szerint fél lábon állva utaztam. Gweru településen sokan leszálltak, ahol állítólag a térség legnagyobb marhapiaca volt, és attól kezdve ülőhelyet kaptam. De felszállók is voltak, kizárólag fehérek, akiket az eszkalálódó események kényszerítettek menekülésre. Mellettem egy zokogó középkorú asszony ült, és csak elképzelni tudtam, milyen tragédiákat hagyott maga mögött. Átlagosan harminc mérföldes sebességgel tötyögtünk az út bal oldalán, és az éjszakát Kwe-Kwe városában töltöttük. Ott a két sofőr bement aludni az állomás melletti Star Roadhause-ba, és az utasok közül is a gazdagabbak. Én ott töltöttem az éjszakát a buszban ülve; nem akartam szem előtt lenni. Éjszaka sokáig figyeltem az égen a Dél Keresztje csillagképet. Először olyan ferde volt, mint a mi Szent Koronánk keresztje, de lassacskán, kábé két órahossza alatt egyenes állásba emelkedett. Reggel hétkor ismét megtelt a busz, tovább utaztunk. Az utazás egyhangúságát csak a nagy hasú majomkenyérfák tették látványossá; az út mentén ernyőakáciák alatt tébláboló kecskék; vastagszarvú, csenevész zebuk és más marhák látszottak, és bamba képű négerek integettek. Beérkeztünk az álomkórra fertőzött vidékre, fokozatosan ritkultak a marhacsordák, és a vadállomány is szemlátomást gyérebb volt. Felüdülést a Chirisa Nemzeti Park jelentett, melynek környékén bivalyokat és elefántokat is láttunk. A Sengwa folyó kiszáradt medrén áthajtva két óra múlva elértük a Kariba-tó partját, ahol kétoldali defektet kaptunk; fél napot voltunk kénytelenek vesztegelni a tó közelében, és az éjszakát is ott töltöttük a buszban. Harmadnap reggel a tó mentén haladva egyre erősödő morajlás hallatszott, és az ember hajlott arra a tévhitre, hogy valamelyik utastársának a gyomra korog, amire igenerős oka volt minden utazó gyomornak. Aztán már hallatszott, hogy a moraj, a Viktória-vízesés egyre erősödő hangja. Délután négykor megérkeztünk Livingstone-ba. Amennyire a „nyomorékságom” megengedte, a vízesés közelében lévő repülőtérre siettem, ahol több kisgép vesztegelt, arra várva, hogy a gazdagabb turistáknak a levegőből mutathassák meg a Füstölgő Menydörgést, ahogy a helybeliek elnevezték a vízesést. Odabicegtem az egyik géphez – minden pilóta fehér volt –, és félrevonva mondtam neki, hogy szeretném felülről megnézni a vízesést, dollárban ez mennyibe kerülne. Fel akartam mérni az arányokat, majd mindjárt megérted miért. A pasi azt válaszolta, hogy félórányi keringés a Zambézi és a Viktória vízesés fölött hatszáz USA dollár. Szótlanul néztem darabig a pasi szemébe, aztán azt kérdeztem tőle, hogy mennyibe kerülne, ha elvinne Salimába, a Malawi-tó közelében lévő városba. A pasi ekkor olyan arcot vágott, mint akinek megakadt a torkán egy barackmag. Aztán azt mondta, hogy nem tudja, ilyen kéréssel még nem volt dolga. És hogy ez veszélyes a forradalmi helyzet miatt. Mondtam neki, hogy a duzzasztótól kezdve az út felét a Kariba-tó felett tesszük meg, ott nem lőhetik le a gépünket, utána pedig a Zambézi folyását követnénk, s ott ugyanolyan biztonságban lennénk. Malawi fölött pedig már OK, mert ott nyugalom van. A pasi továbbra is olyan arccal nézelődött, mint akinek nagyon kell pisálni, de visszatartja. Aztán egyszer csak felém fordult, és szinte kötekedő hangon azt mondta, hogy hatezer dollár. Láttam rajta, hogy azért mond ilyen nagy összeget, mert le akar rázni, és meg sem fordul a fejében, hogy Zimbabwe a forrongó helyzetében valaki rendelkezhet hatezer dollárral. Vagy arra számított, hogy alkudozni fogok, ehelyett azt mondtam neki, hogy rendben, csak elmegyek a repülőtér vécéjébe. Azt mondta jó, de neki is kell. Nem látta rajtam, hogy ennek mennyire nem örülök; mondtam a pasinak, hogy mutassa, merre van a mellékhelyiség. Joggal tartottam attól, hogy a vizelde nincs elválasztva a nagydolgok objektumától, de szerencsém volt. Behúztam magam mögött a csapóajtót, ráálltam a két lábnyomra, melyek között a pottyantós lyuk volt. Levettem mindkét cipőmet, nagyon óvatosan, nehogy a lyukba ejtsem. A jobb cipőmben voltak a kövek, a balban a dollár. Elővettem a táskámból a csavarhúzót, egyenként kitekertem a cipő talpából a csavarokat, közben nagyokat nyögtem, hogy ha a pasi még ott van, ne csodálkozzon rajta, hogy milyen hosszan bent tartózkodom. Gyorsan kivettem hétezer dollárt, visszacsavartam a cipő talpát, és már bicegtem is a géphez. Szálljunk be, mondtam. Előbb a pénzt, mondta. Kezébe adtam a hatezer dollárt. A pilóta kétszer megszámolta, aztán keservesen nyelt egyet, és beszálltunk a gépbe. Vonakodását nem igazán értettem, hiszen az a pénz neki több hónapi keresetét jelentette, nem beszélve egy átlag négerről, akinek hatezer dollárért kébé tíz évig kell dolgoznia a gyapotföldeken. Felszálltunk. Nem csak a látszat kedvéért mondtam a pasinak, hogy forduljunk egyet a vízesés fölött; valóban szerettem volna megnézni, ha már az élet oda terelt, de most utólag azt mondom: látványa meg sem közelítette a Niagara monumentális mivoltát, mely összehasonlításra pár évvel később alkalmam nyílott. Két kört fordultunk a párával terhes, dübörgő vízesés fölött, aztán a pilóta felhúzta a kormányt, és iszonyú meredeken fölfelé indultunk, olyan hevesen, mint aki zabálni akarja a csillagokat. Odalent mélyen csillogott a tó felszíne, a széleken flamingó csapatok látszottak, mint apró rózsaszín pöttyök. Egy óra múlva már a Zambézi fölött jártunk, mely nem is volt olyan kanyargós, mint amire számítottam, és összesen háromórányi repülés után landoltunk Solima kis repülőtéren. Rögtön két egyenruhás hajtott oda dzsipjükkel, kipenderültek a kocsiból s tisztelegtek; azt gondolták, hogy aki magángéppel érkezik, az már valaki lehet. Adtam nekik száz-száz dollárt, és elmondtam, hogy tranzitutas vagyok, a Nyasza-tavon szeretnék Tanzániába hajózni. Mondták, hogy akkor sietni kell, mert naponta csak egy járat megy oda és egy vissza, és az odafelé menő hamarosan felszedi a horgonyt. Ígértem nekik háromszáz dollárt, ha a terepjárójukkal azonnal a kikötőbe visznek, és ők tisztelegve beültettek a kocsiba. Megköszöntem a pilótának a segítséget, ő morgott valamit afrikaans nyelven. A kocsiból láttam, hogy felszáll és elindul nyugati irányba, és a gép berregése egyre halkult, s végül már csak a dzsip zúgása hallatszott.
Calvero
