Reggelre
kelve Solti úr készített egy remek szalonnás rántottát, utána puhatolózni
kezdett, hogy volna-e kedvem szétnézni a mocsarakon, esetleg lőhetnénk is
valamit, jó elefántbikák vannak bent a mocsárban, némelyik negyven font agyarat
hordoz a fejében, és ha akarnék elefántot lőni, akkor magunkkal visszük a
458-as Winchester M.-ot. Mire én azt válaszoltam, hogy elefántra nem azért
vonakodnék vadászni, mert félek tőle, hanem azért, mert annak intelligenciája
meghaladja sok olyan homo sapiensét, aki önmagát embernek tartja. Azon kívül
pedig az elefántok embert megszégyenítően erős családi kötelékekben élnek. És
ezért még irigylem is őket, Solti úr, mert nekem nem adatott meg, hogy
családban éljek. A szüleim a kommunisták üldözése elől Svájcba menekültek,
engem a nagynéném gondjaira bíztak, soha többé nem is láttam őket. Tehát a
hazám méltatlanul bánt velem, a családomtól a történelem sodort el. Ha még
későbbi életem során módomban állt volna megkérdezni a szüleimet, miért hagytak
ott, miért nem vittek magukkal… akkor sem tettem volna szemrehányást nekik. És
az már örök titok marad, hogy mért dobtak el maguktól, mert kedves szüleim ott
nyugszanak a berni temetőben, a hegy oldalában, és a legerősebb jódlizásra sem
ébrednek fel. Örökölt vagyonom nem lévén tehát bizonyos tanintézetekbe jártam,
és bölcselkedésre való hajlamom módszeresen dolgozta fel szorgos tanulásom minden
nektárját ebbe a kaptárszerű fejbe, amit a nyakamon lát. Észjárásom száraz
voltát, és a szentimentalizmus heves elutasítását sokan a szememre vetették,
sőt bűnömül rótták fel képzeletem szegénységét… És ezt, kedves Géza, önnek is
előre bocsátom, nehogy a valószínűtlennek tűnő élettörténetem a képzelet
csapongásának minősüljön, hiszen tapasztalati érvekhez edzett elmémet soha meg
nem környékezték a fantázia délibábjai. No, de elkalandoztam, ideje visszatérni
a mocsarakhoz, Solti kedves vendégségébe, ahol az elefántvadászattól való
vonakodásom ürügyén saját családi viszonyaimról is beszéltem. Mivel tehát a
családom elhagyott, és saját családot sem alapítottam, ezért egész fiatalon
eladtam a házamat Kolozsvárott, amiről Shakespeare így vélekedik az Ahogy tetszik című darabjában, Rozalinda
szájába adva ezeket a szavakat: Eladtad a saját földjeidet, hogy lássad a
másokét. Hát én is az otthoni kandalló dorombolása helyett az útszéli kocsmák
vadszőlős lugasait választottam, ahonnan merengve lehetett nézni a völgyben
csillámló folyóra, vagy a kék hegyre, a havas messzi bércre; amely
kertvendéglőben még a rumnak is vér színe van a pohárban, és ahol a pincér
hamisan ad össze, de úriember nem számol utána, mert úriembernek megalázó a
mások csalárdsága. Valahogy így voltam ezzel én is, amikor világcsavargásra
adtam a fejem, ami ugyebár nem megfelelően szilárd alapja egy
családalapításnak. Solti méltányolta az elefántvadászattal szembeni averziómat,
és azt mondta, jó, akkor lövetek veled valami kisebbet, de különlegesebbet,
amit másfelé nem nagyon találhatsz. A puku és a szitatunga kevés helyen van,
úgyhogy nosza. Két ujját a szájába rakva nagyot füttyentett, mire valahonnan, a
közeli kunyhókból (amit ottani viszonyok közt már falunak neveztek), eddig nem
látott két néger férfi, és egy fiatal néger nő szaladt elő. A nőről hamar
kiderült, hogy afféle cselédlány, ahogy Afrikában mindenfelé mondják: „
Treetops hostess”, de hogy miért fatetői háziasszony, ne kérdezze tőlem. Takarít
és rendet rak Solti kubikulumában, amíg mi a mocsárban leszünk; a két fekete
fiú közül egyik velünk tart, a másik pedig a tábort őrzi, fát vág, satöbbi.
Solti, amolyan fehér vadászosan, a csövénél fogva vállára vetette a szíj
nélküli 300-as Weatherby-t, és beültünk egy hosszú ladikba, ami csáklyával volt
irányítható, és elindultunk a kanyargó lagúnákban. Nem papiruszmocsár volt, ezt
rögtön felmértem; nem szétnyíló bugákban végződtek a szálak. Egyszerű nádas
volt, hasonló, mint amilyent a Duna-deltában láttam; a szigeteken elefántfű és
bivalyfű hajlongott a szélben. Először szűk csatornán siklottunk, a behajló
nádlevelek enyhén felsértették az arcomat. A fekete fiú egyenletes
mozdulatokkal csáklyázott. Aztán kiértünk egy szélesebb csatornára, melyet
kétoldalt a nádasból kiemelkedő füves részek szegélyeztek, és nem is kellet
sokáig várnunk az első vad megpillantására: egy víziantilop bika volt két
tehenével, de nem ama alfaja, amiből a Meru alatt lőttem, hanem annak ritkább
alfaja, az un. ellipsiprimnus.
Calvero
