„ A jövő beszélni fogja, hogy … nyomorban és később templomi szegénységben élt egy álomlátó, ki… kísértetekkel beszélgetett.”
Cholnoky Viktor
Kezdjük így: csakis személyes okom van nem szeretni Csantavért.
Nehezen fogható arra, hogy hat éves koromig hatszor akartak megölni… vagyis igazságtalan vagyok, mert nem szándékos gyilkossági kísérletek voltak, csak figyelmetlenség és hanyagság. S ráadásul ebből három eset nem Csantavéren történt. Úgyhogy továbbra is nyitott a kérdés: miért nem szeretem Csantavért?
Eljött a kamaszkor! Mint valami félelmetes szörny. Varacskos pattanások az arcon. Tizenhat évesen… el akartam indulni az életbe. De akkori „társaságom”azt monda: „te nem tartozol közénk, mert te úri fiú vagy!” (A pedagógus szülő úrnak számított azokban a körökben, s így lettem én úrfi.) Volt annak a társaságnak keresztnevükből összerakott betűneve: FRALLI. Ahány betű, annyi név. Feri, Robi, Anti, két Lali, s végül egy Imre. Én oda nem fértem be, harmadik „L”-ként. Valahol érthető: a magyar nyelv nem tűri a mássalhangzó-torlódásokat. Hogy nézett volna ki: FRALLLI. (Bár ha a helyi hős nevét lehetett hibásan írni az emlékműre… Ahol nevét nem írják fölé hibátlanul, mikor eltemette, ki eltemette…(Bocs’, J.A.)) Így lettem kirekesztve az első családon kívüli helyről, ahova tartozni akartam. A mássalhangzó-torlódások miatt. Magad vagy, mondták, bár velük voltam volna én boldogan. (Még egy bocs’, J.A.)
Kocsistibi – ma sem tudom miért, hiszen okot nem adtam rá, még csak nem is udvaroltunk azonos lánynak – sunyi módon mögém lopakodott egy tánchelyen, és a hátamon nyomta el a cigit. Kiégett a vadiúj ingem, otthon ezért még szidalmakat és pofont is kaptam. Ahogy egy esztétaagyú irodalmi filosz oskostojás mondaná: az igazságtalanság csimborasszója. A sebemre senki sem volt kíváncsi. A bőrömön lévő égési sebre… és a lelkemen maradt hegre…
Ha kocsistibi csávó lett volna, akkor nem sunyin, a hátam mögül támad. Hanem kihív bajra… s meglátjuk, melyikünk cigije a forróbb… Groteszk Anyegin, hevesre izzított cigivel.
A parasztgyerekek engem úrfinak gúnyoltak, a falu értelmi segge pedig ezt mondta rám: paraszt vagy, mert mezőgazdasági középbe jársz! Az úrfiak gimnáziumba járnak!...
Van sapka, nincs sapka.
Tizenhat évesen édesapám felléptetett gyermekszereplőként az egyik általa írt darabba. A Csantavéri Színjátszó Szemle zsűrielnöke a konkurens darab rendezőjénél lakott, ott evett, ivott. Aztán őket hozta ki győztesnek, pedig a semlegesek is látták-mondták, hogy mi jobbak voltunk. Már akkor ízelítőt kaphattam későbbi szakmám rohadásszagú részrehajlásából. A Szemle ideje alatt minden évben két méter magasan örökmécses égett a színházterem előtt. A megnyitón meggyújtották, díjkiosztás után eloltották. A következő évben már nem léptem fel… De éjszakánként ott voltam, mint a zsűri megtestesült lelkiismerete, a tavalyi umbuldájának bosszúállója, éjszakai lidérc, aki gyermeki módon elégtételt követel… És amíg tartott a Szemle, minden éjfélkor vödör vizet zúdítottam a tűzte. Sisteregve kialudt a láng. Másnap éjjel ugyanígy. Apám hozta haza a hírt: képzeld, a Gulyásnak minden reggel újra kell gyújtania az örökmécsest, mert éjjel valaki rendre kioltja. Ma éjjel állítólag lesben áll a Gulyás.
Tudtam, hogy a Gulyás éjfél után ráun, elmegy aludni. Hajnali fél háromkor felkeltem, kiszöktem a házból. A vödör víz már oda volt készítve a ciprusbokrok közé…
És másnap reggel megint bosszankodva állt ott a falu értelmi segge, meg a tanárok, és a korrupt zsűri… Gulyás pedig bevallotta, hogy ő csak éjfélig volt lesben, aztán elálmosodott, „…de ki a ’szom gondolta, hogy még utána is itt settenkedik az a lidérc...”
Negyvenhárom esztendővel ezelőtt történt ez. Egy kamaszgyerek gyermeteg lázadása az igazságtalanság ellen. Az a kamasz ma már öregedő férfi. És még ma is sokszor nevetségesé válik, ha a cinikus világban keresi igazát, mint hajléktalan a szemétkukában azt a valamit… ami nincs is ott. Eddig ezt nem mondtam el senkinek. Csak most neked, Barátom.
Sok évtizedet kellene elmesélnem, de tartom magam a címben foglalt kérdéshez, amit eddig még magamnak sem mertem feltenni: miért nem szeretem Csantavért. A falut, melynek szülötte Törley József és Matuska Szilveszter. Önmagában is szimbólum e két név: Dionüszosz istene, és a Sátán ördöge egy bölcsőben. Talán azért nem szeretem, mert semmiben sem különbözik más falvaktól, pedig lenne rá a falhatalmazása. Egy csantavérinek lehetne oka némi gőgre, hogy azt mondja: én másmilyen vagyok, jobb lakosokat nevelek, nem anyagiasakat, nem leskelődöm mások után az utcán, nem szólok le másokat a háta mögött; nem engedem a korrupciót; önzetlen, adakozó és szerény leszek, költői lelkűeket nevelek... De a költészet idegen e falu kiszikkadt lelkű népétől, pedig itt született Bozsik Péter, és félig-meddig Sziveri János is csantavéri volt: ide nősült, itt haldoklott, hogy aztán egy budapesti kórház steril fehérsége lemetssze a szárnyait, mellyel a Parnasszusra akart szállani. Csantavér semmiben sem különbözik a többi szellemtelen falutól. Ugyanolyan és számító és eltompult emberek lakják, mint a többi ilyen falut. Az egyetlen néphősét kanonizálni akarja egy emlékművel, de nevetségessé teszi az elcseszett névvel. (KOVÁVCS DEJÁN.) Épp ezért, ha majd meghalok, nem akarok csantavéri földben nyugodni. Nem csak azért, mert rosszul írnák fölém a nevemet, ha eltemet, ki eltemet… bár ez sem kizárható, hősünk sorsa ismeretében. A hamvaimat a Bükkben, a Lófőtisztáson szeretném elhelyeztetni.
Beletört a csantavéri kisbicskám: érdemben nem tudtam megmagyarázni, hogy miért nem szeretem Csantavért. Mely falu valószínűleg se nem jobb, se nem rosszabb, mint más falvak. Csak éppen annyira.
Calvero
