Néha a legvadabb, a legképtelenebbnek tűnő ötlet vagy elképzelés olyan erőseb befészkeli magát az agyba, hogy az ember végül már megvalósíthatónak képzeli… Sőt: ha az ilyen ötlet erős szenvedéllyel vagy megszállottsággal párosul, akkor az ember ezt a bizonyos ötletet végzetszerűnek, elkerülhetetlennek, a sors rendeltetésének tekinti, és kényszert érez rá, hogy ötletét megvalósítsa. Kecskés tudta, hogy alig van a kezében valami. Nincs igazi nyom, nincs indíték, a gyilkosságok közt nincs összefüggés. Bár a fehér hajszál bizonyos gyanút keltett benne, de ha mélyen magába nézett, és három évtizedes rendőri tapasztalatára, valamint ösztöneire hagyatkozott, akkor maga sem hitte, hogy a tettes Élő Gábor lenne. Amikor Kecskés eddig jutott az összefüggések és okozati viszonyok keresésében, s miután az egyik áldozat anyja leköpte, akkor döntötte el, hogy saját magát akasztja a horog végére, mint horgász a kukacot; saját magát teszi ki csalinak.
Késő délután leült a gát aljára, a fűbe, látható helyre. Megtöltötte a Parabellumát, és várt. Mindkét gyilkosság, a három áldozattal kétszáz méteren belül történt. Vannak un. utazó sorozatgyilkosok, de ez itt öl. Eldöntötte, hogy reggelig itt marad lesben. Valami feszült várakozás tartotta izgalomban, úgy érezte, most hamarosan történnie kell valaminek. Egy róka futott át a gáton a strand irányába, nyilván az ottani kukákat látogatja, gondolta Kecskés. Besötétedett. A távolban villám cikázott, utána halk morajlás. Nem számít, hozott esőkabátot. A vihar más irányba vonult. Csak villámlások és dörejek. Az egyik villámfénynél Kecskés egy alakot pillantott meg a töltésoldalban. Szeméhez emelte a távcsövet. Várta a következő villanást. Pár perc múlva ismét villámlott, és Kecskés egy őzbakot látott csipegetni a töltésoldal sarjúján. Csalódottan dőlt hanyatt a füvön.
Calvero
