Napok óta csehovi rosszkedv ül rajtam. Amilyen életundort csak a nagy orosz realisták tudtak megírni; ahogy Tolsztoj fogalmazza meg Anna Karenina érzését, amikor a nagyfülű, nagyfejű, undorító férje kezet csókol neki, s miközben ő elindul a szeretője, Vronszkij felé, s még a trojkában is érzi a kezén a férje ajkainak érintésé; azt a helyet, ahol az megcsókolta, s gyomra összerándul az undortól.
Ilyen élet- és minden más undor van rajtam napok óta; legszívesebben én is felülnék egy vonatra, és elmennék egy ismeretlen helyre meghalni, ahogy Tolsztoj hagyta el a családját idős korában. Elutazni, és nem látni többet se nőt se férfit; se volt szeretőt, se volt barátot; se rokont, se ismerőst; se élő anyámat, se halott apámat, se haldokló testvéremet. Valahol leszállni egy ismeretlen helyen, senkit sem ismerni, felmenni egy magas hegyre, egy ottani kis falucskába, melyet Easy Heaven-nek hívnak, ott egy faházban élni, és még az ottani indiánokkal és meszticekkel sem beszélni, még azoktól is undorral elzárkózni; csak hegyet mászni, és nem vadászni, nem is enni, vagy ha igen, fényevőnek lenni.
Vagy belépni egy, csak a fantáziában létező fiktív térbe, regényem valamelyik szereplőjének életét élni, és a valóságban nem is létezni, nem látni az abszurd valóságot. Ahol gatyában is mászkálhatok a saját regényem portáján. (A mai konfliktus: a hőségben, gatyában mentem ki az udvarra, és anyám: hogy mit szólnak a szomszédok! Utána meg jön egy ismerős, aki kényszert érez, hogy viccelődjön velem, valami sületlenséget mond, én meg úgy hajoltam meg a hülyesége előtt, hogy visszafogtam magam, és nem válaszoltam, nem ordítottam az arcába, hogy utálom a sületlen viccelődéseiteket, és utállak téged, meg utálom az egész falut, és alig várom, hogy nem lássam többé a mocskos pofátokat…! Szóval, toleranciám legvégső határáig mentem el, amikor mindezt nem mondtam, s nem ordítottam, s nem adtam semmi jelét annak, hogy szavai milyen legyőzhetetlen undort keltettek bennem. De ez nem elég, mert szigorú elvárás lett volna, hogy illemtudóan és udvariasan nevessek a humortalan alpáriasságon. És még ma az a hír fut végig a falu vénasszonyainak protézises száján, hogy a Calvero milyen beképzel és mogorva volt azzal az ismerősével, még csak nevetni sem volt hajlandó a viccelődésén.)
Ilyen hangulatban érzem azt, hogy legjobb volna meginni valamit, leinni magamat, hogy ne törődjek semmivel és senkivel… De tudom, hogy másnap még rosszabb lenne, még erősebb undor fogna el, már kiegészülve a saját magam iránt megvetéssel és undorral. És már megértem a derviseket, akik elvonulnak egy hegyi barlangba, vagy egyszemélyes kolostorba, és némasági fogadalmat tartanak, és embert sem akarnak látni hátralévő életükben. Tibetben Csama Sándor cellájában jakkvajas teán élni, és csak írni, és megtanulni az ottani nyelvet, és lefordítani magyarra a népmeséiket. Vagy egy szibériai klastromban, az ottani pópával ószláv szövegeket tanulni be, mely vallás emelkedett és titokzatos; gyönyörű gondolatokkal és érzésekkel vannak kapcsolatban, melyekben nem csak hinni lehet, merthogy úgy rendelték, hanem szeretni is.
