Öt éve létesült anyám háza mellett tekepálya, étterem, éjszakai bár. Tavaly kertvendéglő, idén játszótér, fürdőmedence. Öt év alatt megszoktuk a tekecsattogást, utána a tánczenét (nem archaizálok, tényleg cz-vel kell írni, annyira cziki zenék szólnak odaát.) Idén már a nyár minden pillanatában strandon érzem magam. („…és még Bambi is kapható…”)
De ami az éjszaka történt…
Már este gyanút keltett a nagy sürgésforgás, a báránypecsenye forgása a parázs fölött, a parázsló hőségben egyre gyülekeztek a vendégek, és a zene is egyre hangosabb lett. Hajnalban már hamis gajdolás, ordítozás. Ennek ellenére hajnaltájt elnyomott az álom, ott a díványon. Halálos fáradsággal szürcsöltem-ittam az álmot. Csak néha riadtam fel egy-egy hangosabb és dévajabb rikkantásra; odaát jártak –keltek, kocsiajtókat csapkodtak a lármás emberek.
Ha ébren vagyok, néha más vágyam sincs, mint aludni. Gyakran álmatlansági szorongások kínoznak, fiatalkoromban még álmomban sem voltam nyugton, alvajáró voltam: előfordult, hogy a Bp.-i belvárosban sétáltam álmomban (erről már írtam korábban, vagy ha nem, majd legközelebb megírom.) De ha alszom, szeretek álmodni. Szerbiában szerettem/szeretek erdőben aludni, hársfák lombjai alatt, mert a szláv népek hite szerint hársfa alatti álmok megvalósulnak, ezért szent faként tisztelik a hársfát. A magyar népmesék álmaiban pedig tündérek és királyfik jelennek meg a legkisebb gyermek előtt, és arra bíztatják, hogy kívánjon bármit, három kívánságát okvetlenül teljesítik. És még beszélhetnénk Emese álmáról is…
Sokszor álmodom, sokfélét. Néha olyan boldogan, mint tömlöcében a rab, aki álmában otthon van, és ingujjra vetkőzötten áll a búzaföldek aranyában, és kaszál, és barna, napsütötte arcáról csurog a verejték.
Ma hajnalban, abban a nagy zajban azt álmodtam, hogy otthon vagyok a Bükkben, ami álmomban a Duna-mentén volt, és álmomban a táj is összekeveredett a hajdani, újvidéki vadászterületemmel. És álmomban velem volt a torontói Géza, akivel Kanadában telefonon beszéltem, és aki korábban vadásztársam volt a Duna-menti galériaerdőben, s kinek haláláról pár napja értesültem. És álmomban láttam a bükki vadászmester barátomat is, meg a hajdani társasági elnököt, és az egész olyan harmonikusan szép volt, sokkal szebb, mint a hajdani valóságban.
A régmúlt néha úgy rémlik fel, mint a valóság ásatási lelete; tisztes távolból, fátyolosan, mint egy történelmi emlék.
Igen, sokszor álmodom a Bükkről és Miskolcról, a régi családomról, a félmúltam szerelmeiről.
De közben az ébredés utáni szigorú valóságban az újvidéki lakáshirdetéseket is nézegetem (nemcsak a pestieket és a miskolciakat) lapozgatok, keresgélek az újságban, hogy hátha lesz még helyem nekem a Földin. És valóságosan sokszor elfogadom és belátom, hogy a múlt már örökre a múlté, és nem lehet visszahozni. De talán nem is kell, maradjon ott az álmaimban.
Calvero
