1998 szeptember 13.-án, du.13 órakor mondtam ki ezt, amikor ott álltam az alaszkai tundrán, mellettem az akkor lőtt 800 kilós jávorbika, és én 42 évesen úgy éreztem, örömömben szétrepedek, és olyan erőben vagyok, hogy szét tudnám tépni a földgolyót, mint egy őszibarackot. Magamban éreztem a meggyilkolt forradalmár, Dózsa György szívósságát; Ady őserejét, aki Csucsán volt élete csúcsán; Szervátiusz Tibor szobrász kitartását, aki a sziklát is legyőzve Tamási Áronnak állított emlékművet, de akit Budapesten nem tűrnek meg: egyetlen felkésést sem kapott, mégis volt ereje élni, magyarként számkivetve. Magamban éreztem azt az erőt, amivel kőből tudtam vadászházat építeni, saját kezemmel és szenvedélyemmel, még nem tudva, hogy csak 25 évig lesz enyém, pedig felépítéséért Montenegróban a lábamat is eltörtem, falai közé pedig reményeimet helyeztem betonszarkofágba, holmiféle szellemi Kőmíves Kelemenként.
Azt mondtam, ott az alaszkai tundrán: igen, életem csúcsára érkeztem, saját uborkafám tetejére! Innen már csak lefelé van út, de nem azért, mert a lejtőn könnyebb haladni, hanem, mert ezt az érzést már soha nem fogom kóstolni. Azt akkor még nem tudtam, hogy a boldogság érzete is egy agyban születő kémiai folyamat, hasonlóan a szerelemhez, és ez a vegyi kotyvalék, a boldogságra való hajlam az idő múltával teljesen kiég az emberi agyból.
Két évvel korábban, 1996-ban, az afrikai szavannán és jess-ben (ejtsd: dzsessz; jelentése: tüskés bozót) még nem éltem át ezt a csúcsra érkezést. Részben azért nem, mert előtte éppen kevés munkám volt. Akkor, ott Szolnokon kallódva, felhasználatlan szürkeállományom késztetésére, és memóriám edzésére megtanultam az összes afrikai nagyvad nevét latinul. (!) Sok trópusi vadfajnak még ma is tudom a latin nevét. Abban az évben még az ölemben játszottam Lea lányommal, a térdemen lovagoltattam, és unalomig ismételgettem az egyetlen mondókát, amit ismertem; abban az évben, játszottam Lucifert Az ember tragédiájában, meg még három klasszikus főszerepet, a következő éven jelent meg a külcsínben legszebb könyvem, a Vadregény. Az évezred utolsó évében pedig egy nekem való szerepet kaptam egy mozifilmben, a Sacra Corona című történelmi tablóban, ami valószínűleg az utolsó kosztümös filmszerep volt életemben.
És talán akkor, 1999-ben már a zeniten túl, ereszkedőben voltam.
Csak még nem éreztem.
Széchenyi Zsigmond teszi fel magának a kérdést, élete vége felé, az Ünnepnapokban, a legjobb könyvében, hogy vajon ő mikor ért „az uborkafájának tetejére” (a szókép is tőle való), vajon mikor volt élete csúcsán. És meg is találta azt az időpontot. Amikor Almássy Lászlóval (az Angol beteg ihletője) kikeveredtek a líbiai sivatagból, akkor érezte magát élete csúcsán. És utána jöttek neki a nehéz évek, arisztokrata mivolta büntetéseképpen, meg azért mert a Legnagyobb Magyar oldalági leszármazottja: kitelepítés, börtön, megaláztatás… És volt ereje felállni ebből a méltatlan helyzetből, amiben teljesen vétlenül került. Megtalálta Mangi nénit, későbbi felesét, újra kiadták a könyveit…
Számomra nagy megtiszteltetés, hogy amikor magam is életem csúcsán voltam, személyes ismeretségbe kerültem Széchenyi Zsigmond özvegyével, ülhettem abban a karosszékben, melyben ő pihente ki az élete csúcsát követő megaláztatásait.
Calvero
