A tartós absztinenciának ugyebár vannak zsebre menő előnyei; ezen kívül tünetei, jellegzetességei… és bizony következményei. Egyike a magány érzete. Mert azokat a társakat, akik az alkohol miatt hagyták el a… minek nevezzük?… a beteget, ők nehezen hiszik el, hogy a beteg már gyógyultnak számit; közhelyszámba megy, hogy a bizalmat könnyű elveszíteni, de nehéz visszaszerezni. Ugyanezek a társak korábban még másképpen viszonyultak e problémához: adott esetben még bíztatták is ivótársukat, hogy: „töltsél már még egy pálinkát nekünk!”; vagy: „bontsunk már fel még egy üveg bort!” Ugyanezek a valaha volt társak mondják most az alkalmasint már gyógyultnak mondható egykori barátnak: alkoholista voltál/vagy/leszel.
Azok a valaha volt ivótársak, barátok, családtagok pedig, aki nem tudnak, vagy nem akarnak kilépni az alkohol vonzásközéből, azért taszítják el maguktól egykori cimborájukat, mert „te más lettél, te már nem tartozol közénk!” (Itt utalnék arra az elbeszélésemre, ahol a verebek agyonverik a papagájt, mert más, mint ők.) Szóval, akik ott maradtak az ital dagonyájában, egyszerre gyűlölik és irigylik az italt elhagyó egykori barátot. (Ilyen személyes példa sajnos a közvetlen családtagjaim körében is akad.)
Tehát nincs jó megoldás a magány ellen. A, ha van sapka, ha nincs sapka tipikus esete ez.
De kérdés, hogy szükségem van-e bárkire, hogy ne érezzem magányosnak magam. Valahai vadászházamban, Montenegróban, az Orjen kétezer méteres hegyei közt töltve a nyarakat, néha hetekig nem beszélgettem senkivel, és a második héten általában azt vettem észre, hogy magamban beszélek (Robinson-szindróma…?) De nem is nagyon hiányzott senki. Nem éreztem magányt. Követ hordtam, maltert kevertem, motorfűrésszel fát vágtam, vadásztam… ((Most, hogy erre emlékezem, eszembe jutott a pár nappal ezelőtti olvasmányom A Nagy Gatsby, ahol az amerikai katona főhőst az Első Világháborúban kitünteti a montenegrói király, a cetinjei Nikola (akinek még magyar rokona is volt, a dinasztia-házasságok révén)… no, amikor erről olvastam, elfogott a vágy és nosztalgia Montenegró iránt.))
Megint csak a gazdag közhelyszótárból merítek ide vágó befejezést: Nem kell barát, sem társ annak, akinek könyve van, mert „a könyv a legjobb barát!”
Calvero
