Kezdem magam kiismerni legújabb száműzetési helyemen: kezdem megismerni a láthatatlan határokat. A láthatókkal könnyebben elbánik az ember: egyszerűen átugorja a keritést, oszt kalap. De a láthatatlan tilalmak sunyik, mint a taposóakna.
Legszabadabb a belső világomban vagyok: regényem fiktiv erőterében. Naponta nyolc-tiz órahosszát töltök Kanadában. Képzeletben. Ott játszódik ugyanis A vádalku. Hidd el Barátom, nem kattantam be, és nem robbant fel az egóm (ha majd elolvasod készülő regényemet, meggyőződhetsz róla: olyan eredeti átkötési formát találtam a Vadőrvér és a most készülő regényem közt, amilyen stiláris átkötésre a magyar irodalomban nem volt előzmény, előkép, nem volt követni való példa. A deja vu hatáseszközét használták már előttem... de nem igy.)
Teljes eufóriában dolgozom egész nap, még akkor is, amikor a kerti asztal mellett etetem a szúnyogokat, még álmomban is tovább irom, árnyalom, reszelgetem a történetet, hogy a legtökéletesebb formában jelenjen meg előtted Barátom, ugyanakkor mégis visszafogott legyen, tele titokkal, ahogy az egy thrillertől elvárandó. Ne, ne nézzük le ezt a műfajt, hiszen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése mi? Egy tökéletes realizmussal megirt thriller, a 19. század nagy oroszainak szigorával és kegyetlenségével. Vagy egy közelebbi példa: Thomas Harris A bárányok hallgatnak. Tökéletes pszicho-thriller - ha még nem olvastad Barátom, sietve pótold, mert remekművet ölelsz magadhoz (jobb alkotás, mint a többszörös Oscar-dijas film.)
Szóval, ez a történet tartja bennem a lelket, keresteti velem az utat, a kiutat - egy kitalált regényfigura sorsába bújtatva. És csak ritkán jut eszembe az a csalódás, ami nemrég Pesten ért: beigértek egy szinházi szerepet, amely produkció anyagi elvonás végett a jövő évadre tolódik. Most múlik pontosan, engedem hadd menjen. Éltet a tudat, hogy úgy érzem, a Szinésznőt vadásztam jó, gondos kezekben van, és hamarosan abból is könyv lehet.
Ölellek.
Calvero
(Hol a picsába van a husszú "i" ezen a billentyűzeten?)
