Jegyzetem címe azonos egy Roling Stones dallal a hatvanas évekből. Akkor két új zenei irányzat jelent meg, a beat, zászlóvivőjükként a Beatles, követőik pl. a Bee Gees, Beach Boys... A Stones zenéje a rhythm and blues feketébe hajló néger zenéjére épült, és nem volt benne szó idillikus szerelemről, nem obadíobladáztak, nem volt je-je-je (szétesik az ember feje-je!), hanem "Szimpátia az ördöggel", és más dögös nóták kerültek ki Keith Richard gitárhúrjai alól, meg a címben szereplő "Fesd feketére", esetlegesen és kiszámíthatatlanul felhangzó vokálokkal.
A fekete-fehér fotókat is mindig jobban szerettem, mint a színeseket, Alaszkai könyvemet leszámítva minden vadászkönyvem fotóillusztrációi fekete-fehérben kerültek a kiadványok lapjaira. Az igazi fotóművészet számora ma is fekete-fehér. Aztán a film. Nem vagyok kultúrsznob, de szerintem a fekete-fehér filmek tartoznak a filmművészet elit rétegébe, kezdve az Aranypolgártól, Tarr Béla Kárhozatáig, vagy Fehér György fekete-fehérben forgatott Szenvedélyéig. Ezek a filmek külön kasztot képeznek a mozgóképek tárházában, mint plebejusok és kereskedők között az arisztokrácia.
Tegnap Vali (ő játszotta a Kárhozat című film női főszerepét) átküldte nekem a Lea lányunkról készült fekete-fehér fotókat, hogy segítsek kiválasztani, melyek kerüljenek fel a Miskolci Nemzeti Színház honlapjára, ahol idén fellép Lea. Nem először, hiszen gyermekszereplőként, aranyszínű hajával ott volt mellettem a színpadon, amikor a Mária evangéliumában Jánost játszottam.
Végignéztem a fotókat, és a Vali által javasolt felvételeket magam is jónak tartottam, s mellé egy másikat, mely fotón olyan szerény szomorúsággal néz Lea a lencsébe, hogy kicsordult a könnyem.
Ennyit a fekete-fehér világról.
S most váltsunk színesbe. Fekete-fehéren kijelentem, hogy ma is szégyenlem magam azért, mert 4 éves koromban részt vettem legendás nagyapám kinevetésében. A dolog úgy volt, hogy 1960-ban vettünk televíziót, harmadikként a tízezer lakosú Csantavéren. Persze fekete-fehér tévé volt, s mikor először kapcsoltuk be, és nagyszüleim átjöttek a lenti kis házból tévét nézni (ott laktak egy hevenyészett kis házikóban, átengedve az új nemzedéknek a nagy házat), szóval, amikor pizsamában átjöttek először tévét nézni, mely készüléknek még a szaga is új volt, és mindenki meghatódott, hogy ilyen messzire jutott az emeberiség tudása, hogy egy fél méteres képernyőn láthatjuk az egész világot... Nos, akkor megszólalt legendás nagyapám: szép, szép, de milyen szép lenne mindez színesben! És akkor szüleim s és én is gúnyosan kinevettük legendás nagyapámat: vén bolond vagy te nagyapa, hiszen az nem lehetséges! Persze eszünkbe kellett volna jusson ama egyszerű tény, hogy nagyapám amatőr festő is volt, és ő mindent színesebben látott, mint mi, kik csak a szavak emberei voltunk s maradtunk ma is. És legendás nagyapám meghalt 1971-ben... s pár évvel később felfedezték és megcsinálták az első színes tévét. Szóval, ezt a kinevetést ma is szégyenlem. És mikor e sorokat írom, minderről az is eszembe jut, amit tegnap a Családi tanácsok című tévéműsorban hallottam, hogy nem mindig jó és helyénvaló az, ha két nemzedék pizsamában jár át egymás lakrészébe, még ha bármennyire is harmonikus közöttük a viszony. Mert e viszony iszonnyá mérgeződhet, ha valaki, vén fejével jövőbe látón szólal meg, s a jelenlévő, jelenben élő fiatalok kinevetik.
Calvero
