Tegnap a majosházi dűnék felett holló korrogott fölöttem. Rögtön fölkaptam a fejem, és az eget kémleltem. Élek még?, hiszen még élek!, itt valami félreértés lehet...! Mert a holló köztudomásúan dögöt eszik. Még élek, holló elvtárs, ha kell, orvosi igazolást hozok erről, hiteleset, pecséteset... igaz, a tébé nem fizeti, mert ...kiestem a rendszarból... (ezt mondták utoljára egy egyszerű beavatkozás esetében... No jó, majdnem ezt.)
És tényleg holló korrogott az égen. Bükki korszakomból jól ismerem.
Aztán a holló tovább szállt, nem vájta ki a szemem. (Allan Poe, dolgozz még a túlvilágon is verseden!)
A hollóról letűnőben lévő korszakom köszöntött rám fenntről. És eszembe jutott a hámori Herman Ottó múzeum, ahova először látogattam el, amikor Miskolcra szerződtem. Előtte nem sokkal egy aukción megvettem a híres könyvét, melyet 1901 ben adatott ki Darányi Ignácz, akkori földművelésügyi miniszter. Ezen az aukción az első kiadást birtokoltam, címe: A madarak hasznáról és káráról. Több nyelvre lefordították. (Ezt a könyvet aztán olcsón eladtam, mert sürgősen szükségem volt pár liter borra.) Szóval, mikor 1992-ben szeretett Miskolcomra szerződtem, miként mondottam, egyik első utam Hámorra vezetett. És áhítattan néztem a nagy tudós keze nyomát, a tudósét, aki Kossuthnál kétszer volt Turinban, aki az ellenzék padsoraiban ült a Parlamentben, aki örök érvényű madártani könyveket írt, aki a pleisztocén korszakból ásatásokkal lelt emberi csontokból az ősember első bizonyított jelenlétét a Bükkben találta meg a Kárpát-medence területén...
Gyermekkoromban én is madarász voltam. Messziről meg tudtam különböztetni a gyurgyalagot a pipiskétől. Még a hangjuk alapján is. Mindez messze már időben és térben. Elszállt az élet, mint a költöző madár.
Ott szeretnék lenni, lakni s végül nem lenni a közelében, Herman Ottó képzeletbeli tanítványaként ornitológusnak lenni. Olyannak lenni, mint Herman Ottó... amilyen gyemekként akartam lenni. Amilyen akkor voltam.
Calvero
