Nem hagy nyugodni e téma. Ösztökél, hogy kössem össze vele gondolataimat, ahogy a híd ível át két part közti vizeken. Mennyi szimbólumot hordoz e hárombetűs szó: híd. Jelent folyót és vizihullát, pillért s a hídfőn oroszlán szobrát, elválasztást és összeköttetést két világ között, jelent hídembereket, kik hídakat építtetnek, mint Széchenyi és Mehmed pasa Sokol...
Kétszer haladtam át az alaszkai Yukon folyó feletti hídon, melynél nagyobb hidat azóta sem láttam. Az Északi Jeges Tenger felé utaztunk karibura vadászni, s mivel az út hossza Anchoragetól a célig kb. kétezer kilométer volt, és az éjszaka is ránk borult, megálltunk aludni a Yukon pillére tövében. Lakókocsink falán keresztül egész éjjel hallatszott a legendás vén folyam bölcs moraja. Ha e morajt el nem nyomta barátom horkolása.
Aztán egy film, a Hídember. Előtte forgattam a Sacra Corona című történelmi filmben, és valahogy eljutott a hírem Bereményi Gézához, megkeresett telefonon, mondta, szeretne próbafelvételt készíteni velem... de soha többé nem jelenkezett, nem mert kockáztatni, biztosra akart menni, és Cserhalmira bízta Wesselényi Miklós szerepét. Pedig én jobb lettem volna abban a szerepben... de ezt már sosem bizonyíthatom be.
És akire a fenti címben utaltam, a hídrobbantó. Aki bár "csak" vasúti völgyhidat robbantott, de Matuska Szilveszter falunk szülötte volt, testvérének fiát magam is ismertem, sírkőfaragó volt Csantavéren. Bizarr mi? A világon az első időzített bomba feltalálójának, aki több tucatnyi embert ölt meg, unokaöccse sírkőfaragó lett. Alma a fájától.
Végül Arany János balladája is ide kívánkozik: Hídavatás. Öngyilkosok sora elevenedik meg a ballada jambusaiban, elmondják fájdalmukat, s aztán egymás után vetik magukat a Duna macskaszürke habjaiba.
Calvero
