Ma kezembe került Temesi Ferenc Híd című regénye. Régebben már olvastam e könyvet, és nagyon tetszett tökéletesen megszerkesztett felépítése. De most nem erről szólok. Miután visszatettem a könyvet a vitrinbe, végiggondoltam, hány hídon keltem át hányatott életemben, milyen hidakkal volt dolgom. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat.
Gyerekkoromban a Csantavér alatti Csík-ér repedt hátú hídjáról horgásztunk, és fogtuk a kárárszt, pókost, s a patak névadóját, a réti csíkot. Szép, nyugodt korszak volt. Aztán alám jöttek más, nagyobb hídak: a fővárosi Erzsébet hídon sétálva jártam fel a Gellért hegyre, ahonnan legszebb kilátás nyílik a városra, meg a Margiton is sokszor átgyalogoltam, mikor a szigetre jártam futni.
Az újvidéki hídon keresztül jártam fel az ottani tévéforgatásokra, e hídat - magyar segédlettel - 1999-ben felrobbantotta a nátó. Ezt követően szónokolta egy politikus valami rendezvényen, hogy a nemzeti kisebbségeknek a híd szerepét kell betöltenie az anyaország és a mostoha ország között, én meg felálltam a helyemről, és annyit mondtam, hogy magam nem szeretnék híd lenni, mert azt lábbal tapossák. A közönség körében csendes derültség morajlott, de a politikusállat rosszallóan csóválta fejét. (Utalás Sziveri János hasonló témájú versére: Medve a temerini határban.)
Utána láttam Csontváry hídját Mostarban, amit szintén felrobbantottak, majd nemzetközi összefogással újjáépítettek. S láttam a hasonló hídat, melyet Mehmed pasa Sokoli építtetett 1556-ban... eről a hídról és az ottani emberi tragédiákról írtam pár nappal ezelőtti jegyzetemben.
Végül, pár éve talán, amikor kiábrándultam Budapestből, depressziós voltam és végtelenül elkeseredett, s akkor szintén kisétáltam az Erzsébet hídra, sokáig néztem az odalent kavargó cirmosmacska színű folyóvizet... de aztán meggondoltam magam, és mégsem ugrottam le. De ezt az élményt megírtam a hamarosan megjelenő Színésznőt vadásztam című regényemben.
Ennyi talán elég is eme egyszerű témáról, életünk hídjairól.
Calvero
