Most egy másik folyóval kapcsolatos élményeimről szólok neked Barátom. Mely türkizszín vizével kettévágja a Tara hegyet, kanyonjának mészkőszikláin zergék csipegetnek. A folyón ötszáz éve egy török híd ível át, mely híd valaha összekötötte a Monarchia birodalmát az Oszmán-török birodalommal... s mely hídon legelőször 1980-ban keltem át, amikor medvére és vaddisznóra vadásztam a Drina menti hegyekben. Utoljára pedig idén nyáron csodáltunk meg Andival, amikor a híd lábánál lévő "csarsijában" "dzsezvából" és "findzsából" ittuk a kávét, mellé "rahat lokumot" haraptunk, azt az édességet, melyet a törökök készítenek ősidők óta mézbe áztatott rózsaszirmokból.
Szóval annak idején, harminckét esztendővel ezelőtt Barime faluban vadásztunk Bogdannal és Branko barátommal, egy Csamil Ramics nevű muzulmán vadász volt a vendéglátónk, és igaz, medvét nem láttunk, de sikerült elhibáznom egy kapitális vaddisznót. Ott tud csak igazán megöregedni a vadkan, hiszen a muszlimok, vallási okból nem fogyasztjáka húsát, tehát nem is vadásszák. Aztán elmúlt másfél évtized, közben volt egy háború népirtásokkal, és amikor 1996-ban, Montenegróba mentünkben családommal ismét áthaladtunk a fél évezredes kőhídon, megálltunk Bodgannál, és megtudtuk, hogy Branko nemrég meghalt... s amikor megkérdeztem tőle, mi van a muzulmán barátainkkal, ő a cipőjét nézve sokáig hallgatott, aztán tekintetét a szemem közé fúrva azt monta: őket kivégeztük. Azt hittem, rosszul hallok, visszakérdeztem, s Bogdan megismételte, hogy kivégeztük. És akkor elmondta, hogy a délszláv háború idején ő volt Visegrad főparancsnoka, és az ő irányítása alatt mészárolták le Barime falu lakosságát, köztük a Ramics családot is, kikkel annak idején ő is, s én is együtt vadásztunk, a vadászat ideje alatt náluk is laktunk, s ittuk a jóízű slivovicát. Később Bogdan beültetett a Fiatjába, és elmentünk a Drina bal partján vagy tíz kilométert, ott azt mondta Bogdan, szálljak ki, kezembe adta a távcsövét, s azt mondta, nézzek át a folyón. Ráélesítettem a lencsét a mutatott helyre, a televény és csalán között üszkös házfalakat láttam, s akkor azt mondta Bodgan: ott volt valamikor Barime falu.
Utána azt mondta, van egy harcostársa... aki ismer engem. No, mondom, ez érdekes. Igen, van, ismételte, úgy hívják: Danko. Akkor biztosra vettem, hogy tévedés van a dologban, mert a Danko szerb név... is ... Pedig én tévedtem. Mert elvitt egy munkásszállásra, ahol egy szűk és lábszagú szobában találkoztam Dankoval. Akit valóban ismertem. Öcsém osztálytársa volt elemiben, Csantavéren született, Dankó Antalnak hívják. Kamasz korában szüleivel kikerült Nyugat-Németországba, és 1991-ben, amint kitört a háború, önként jelentkezett, hogy: "Da se vodim borbu za Jugoszlaviju". Hogy harcolhasson Jugoszláviáért. A hülye. A háború után lakást ígértek neki, és persze dehogy kapott. És harcáért cserébe csak annyi lett a jussa, hogy Bogdannal együtt soha többé nem hagyhatja el a Boszniai Szerb Köztársaság területét, mert mint háborús bűnöst bíróság elé állítják. A háborús bűnök pedig, mint tudjuk Csatári esetéből is...
Minden nagy regényt tízévenként újra kell olvasni, mert mindig másképpen szól. Ivo Andric Nobel-díjas regényét, a Híd a Drinán címűt most olvasom harmadszor. És most valóban mélyebben látok le a szövegfolyamba, mely olyan örvénylő és titokzatos, mint a türkizszínű Drina vize. (Mellesleg a "türkiz" szó a törökök nemzeti színéről, a világos-zöldről neveztetett el.)
Úgy tudom, Kusturica jövőre kezdi forgatni a regényből adaptált filmjét.
Van benne magyar szerep is.
Ezt a témát majd még folytatom. Vagy nem.
Calvero
