Most ugyebár az Olimpiáról illenék írnom. De az túl kiszámítható lenne tőlem. Nem szeretem a kiszámíthatóságot. (Meg a hatóságot sem, főleg annak korrumpálható részét... a ható, aki korrumpálható, imigyen szóla posztmodernül, rímbe szedve.) Az Olimpiáról különben is most mindenki ír. Nem mintha ne lennék büszke a fiainkra-lányainkra (7 aranyérem!!... eddig!) Szóval büszke vagyok a magyar sportolókra, akik sokszor móresre tanítják a gőgős világot... főleg vízisportokban...
A több hetes hallgatásomról sem akarok sokat, a vadonban voltam, miként azt korábban beharangoztam. Ami ebből érdekes, az a kalandtúra, amikor a köves úton keresztülvágtunk az Orjen 1656 tengerszint feletti magasságában lévő hágón - felettünk a csúcs 1984 méter magas - és négy és fél órahosszányi autózás után leértünk a risani öbölbe, ahol az Adria legszebb pálmasora húzódik az út mentén, és Teuta, római királynőt megörökítő kétezerötszáz éves mozaikok láthatók.
A házat nem biztos, hogy sikerült eladni... hogy is mondjam... nem mondom, hogy biztos hogy nem, de az sem biztos, hogy igen. Ez ugye elég dodonai volt, de hát jelenleg ennyit tudok erről.
Mindezen témák kibővítése helyett elmondom neked Barátom ma éjszakai kafkai álmomat. Egy idegen városban bolyongtam vadászruhában, gumicsizmában, puskával s hátizsákkal a hátamon, haza akartam találni, de nem találtam az otthonomat. Sivár, lakatlan lakótelepi házakban mászkáltam le s föl a lépcsőkön - ezek a házak olyan nyomasztóak voltak, mint a csernobili lakótelep, mely immár huszonhat éve lakatlan, mert a sugárfertőzés miatt senki sem mert visszaköltözni. Szóval mentem ide-oda, de nem találtam az otthonomat. Egyszer felismerni véltem azt az ajtót, ahol laktam, elővettem a kulcsot és kinyitottam - a kulcs belevaló volt, könnyedén fordult meg a zárban - de odabenn minden ismeretlen volt, idegenek laktak benne, hallottam, hogy berreg a mosógép a fürdőszobában, és e zajt kihasználva óvatosan visszazártam az ajtót, és sietve menekültem abból a csernobili házból. Odalent az utcán egészen kedélyes helyre érkeztem, szűk mediterrán utcákon mentem, melyek fényesre koptatott kőkockákkal voltak kikövezve. Egyszerre ismerős arcél jelent meg előttem az utca szegletében, előttem ment, és nagyon hasonlított... de nem, ő nem lehet, hiszen az előttem menőnek rövid a haja, Valinak pedig derékig érő gesztenyebarna haja volt... Megnyújtottam a lépteimet, hogy utána járjak, ki is van előttem... És valóban Vali volt. Megszólítottam, hogy szia, te hogy kerültél e kietlen mediterrán tájra, és különben is, neked derékig érő gesztenyeszínű hajad volt... Mire ő: igen, huszonöt évvel ezelőtt derékig érő gesztenyeszínű hajam volt, de már vagy húsz éve levágattam, csak te sosem figyeltél oda rám, észre sem vetted...
Itt ébredtem fel.
Más téma, illetve "szolgálati közlemény": ezúton üzenem barátomnak, Tyúk Misinek, hogy ha törik, ha szakad, ott leszek szombaton a szigeten, ami már nem sziget többé, és nem is a fővárosban van. Ez a rendezvény a Csantavérről elszármazott és "elkárhozott" lelkek évenkénti találkozója, amit a sógornőm talált ki tíz évvel ezelőtt, és ő szervezi minden évben.
Misikém, ugye ott leszel te is.
Calvero