Kislányom, Lea tovább jutott Várnában a főiskolások balettversenyén. A 130 versenyző közül bejutott a legjobb 40-be, és itteni idő szerint ma fél tízkor volt a következő fellépése, melyből ha tovább jut, a döntőbe kerül.
Esetében a kiemelkedő tehetség együtt jár a különösen nehéz természetűséggel (bár ez a korával is magyarázható, egy kamaszlány mindig nehéz eset, pláne ha meg is sértik érzékenységét, mint én tettem vele pár évvel ezelőtt.) De nemcsak ez a tényező hozható ide. Nehéz természetű volt ő születése óta: emlékszem, az első értelmes szó, amit kimondott, az a rövid szócska volt: NEM! Ebéd közben történt, ő alig másfél évesként a baba-etetőszékben ült, és azt kérdeztem tőle: kislányom, kérsz pürécskét? Válaszra nem is vártam, hiszen addig sosem szólalt meg, csak gügyögött babamódra, s már a szedőkanálban volt a püré, hogy a tányérjába rakjam, mikor ő teljesen érthetően és határozottan az mondta: NEM! És kis, kövérkés kezecskéjével el is taszította tányérjától a szedőkanalat.
Később sem úgy működött, mint a többi gyerek, legalábbis a nagyobbik lányom gyermekkénti viselkedésétől teljesen eltérő volt. Például amikor babaként csiklandoztam Lillát, mindig kacagott... ezzel szemben Lea, ugyanebben a korban és helyzetben szinte lenézően bámult rám, mintha azt mondaná: ugyan már öreg, mit erőlteted magad...! Úgysem fogok nevetni, ha megszakadsz, akkor sem... ! És ilyenkor félbehagytam a csiklandozást, és szinte elszégyelltem magam... és komolyra fordítottam a helyzetet - ha már egyszer megvetést szereztem a kisbabától a csikizés miatt - és azt kérdeztem tőle: "Leácskám, honnan jöttél te hozzánk? Az űrből, vagy a mennyből...? Honnan jöttél a Földre, te édes, gyönyörű kis Földi Lea? Esetleg te egy ufó vagy, baba külsőbe bújtatva?"
Így viccelődtem vele. De erre sosem válaszolt. Azt sem mondta, NEM, azt sem, hogy IGEN.
Persze akkor még tényleg nem tudott beszélni.
Leáról majd még mesélek, ha érdekelne téged Barátom.
Calvero
