Hogy mennyire félnek a románok a közel hatvan évvel ezelőtt meghalt Nyírő József hamvaitól...!
Nem értették meg hatvan év alatt sem, hogy ez az író már nem él...! Legfeljebb csak műveiben. Ártalmatlan. Életében sem volt ártalmas, csak a politika nyilvánította azzá. Meghalt Madridban, mert innen-onnan elüldözték.
Ma egész nap ezt hallani a hírekben: átkutatnak kocsikat, koporsókat tépnek fel, mint elmebajos, vérszomjas vámpírvadászok, hogy kihegyezett faágat döfjenek a rég szétporladt írói test hamvai közé. De hát a szellemet nem lehet megölni....! Nem lehet megölni szellemét. Ti hülyék.
Ma füvet nyírtam s közben egész nap erre a nevetséges és kicsinyes talmi hatalmi agrasszióra gondoltam. És amikor bejöttem a fűnyírásból, s kérdezték, mit csináltam, azt mondtam: ma Nyírő voltam.
Mert a Jézusfaragó ember című novelláskötetét újkori megjelenése után nem sokkal elolvastam, és bár stílusban messze áll tőlem a szecessziósan furfangos székely mondatszerkesztés, azt láttam, hogy egy jó író könyve van a kezemben. És nem csak könyv volt a kezemben, de könny is került arcomra Nyírő olvasása közben, mert később, az Isten igájában olvasása végén kicsordult a könnyem. Elsősorban a mű ereje hatott rám. De ott volt mögötte ama szigorú tény, hogy édesapám, halála előtt nem sokkal azt a mondatot hagyatékozta rám: "Kisfiam, olvasd el Nyírőtől az Isten igájában című regényt." ( A hazugul kongó és mesterkélt "gyereknap" előtt édesdeden akusztikál, hogy apám "kisfiam"-nak nevezett harminc éves koromban, százkilencven centis magasságom ismeretében.)
Elolvastam azt a regényt, és megsirattam a végét. Miként most is megsiratom ama szomorú tényt, hogy ennyi évtized után is sokan félik Nyírő szellemét.
Ha innen, ahol vagyok, egykoron tovább hajtom állataimat és álmaimat, akkor Székelyudvarhelyre költözöm. Már el is kezdtem tervezni és szervezni.
Üdv.: Calvero, a nomád
