Holnap reggel jön a teherkocsi. Bepakoljuk a bútort, trófeákat... meg a hozzájuk tapadó évtizedekét emlékét, s elköltözöm Miskolcról. Ismeretlen helyre költözöm. Még a rendőrség sem talál rám. ("Kanadába indult, de azt mondta, Ausztráliába megy." Ez a mondat a Szenvedélyek viharában című filmből való.)

A vadászfegyvereimet valószínűleg eladom. Komlósi vadászházikómat megtartom. Sosem lehet tudni. Oda még visszajárhatok időnként. Nagyritkán. De ebbe a lakásba, ahonnan most írok, sosem teszem be többé a lábam. Pedig szerettem itt lakni. 

Amikor Komlósról pakoltam (lomtalanítottam) a feleslegesnek tartott holmit, megtaláltam Lea gyermekkori játékait, aszfaltkrétáit, homokozó lapátkáját... Ezeket nem dobtam ki. És igen, akkor zokogtam. Az elmúlt békeidőket sirattam, meg mindazt, amiről tegnapelőtti jegyzetemben szólottam: hogy mennyi mindent kihagytam a gyermeknevelés örömeiből, mert minden nap vadászni akartam. Hol vadra, hol csajra.

Minden elmúlt, nem átírható a történet.

S kezdődik valami egészen új. Amiről nem tudni, mit hoz, mit visz, milyen lesz.

Szerettem ezt a várost. Mindent szerettem: a Bükk közelségét, a várost kettészelő sárga villamost, a kocsmákat, az ott italozó embertörmelékeket, a csapatostul vonuló cigányokat is szerettem, még ha néha belém is kötöttek.

Ma békesség van bennem. Amikor végetér valami, az egyszerre szívszorító, de felemelő. Mert magában rejti a jobb lehetőségét. Bár, ki tudja... Az emberi faj úgy lett megszerkesztve, hogy folyton jobbat akar, de rosszabbat kap. Aztán pedig foggal-körömmel ragaszkodik a rosszhoz, mert retteg a mégrosszabbtól.

Amikor majd elindul, a kocsi, és a visszapillantó tükörben egyre zsugorodik ez a sárga ház, akkor talán egy dalt fülyülök vagy dúdolok magamban, talán éppen az Edda bluest ("...elhagyom a várost, mert nem fogad magába... mindent itthagyok, mit Miskolc adhatott...") S közben arra gondolok: itt is voltam egykoron.

És a menetszél majd felszárítja arcomon a könnyeket.

Isten veled Miskolc!

Calvero