Szezonja van most ennek. Az emberek utcára dobják elhasznált bútoraikat, egyéb limlomot, csempe edényt. A cigányok meg sorban állnak érte, néha még össze is vesznek, kié az elsőbbség joga; kié legyen az elhasznált bútor, egyéb limlom, csempe edény. Szezonja van a gaz és avar égetésének is; kersernyés szagok terjengenek a falu utcáin, és az asztmások köhögve terítik arcuk elé zsebkendőiket, és az utca túlsó felén, behúzott nyakkal menetelnek haláluk órája felé.
Lomtalanítás folyik a közéletben is. Egyik nap egy államelnök, másik nap egy igazgató. Holnap egész színházi társulat, a budapesti Kamaraszínház kerül utcára, ötven színész marad kenyér nélkül, ötven család - családfenntartó nélkül. Utcára kerülnek kiérdemesült pedagógusok is, s más szakemberek. Ez így rendben is van, mondják a lomtalanítók: tanítók nem kellenek, mert mi tudjuk a tutit.
De elmaradt egy régi lomtalanítás, amit - amúgy helyesen, most tesznek ki... nem az utcára, hanem a világhálóra. Nevezetesen a múlt besúgóinak, tartóiknak nevét, fedőnevét, tevékenységét, tettét, gyalázatát. Ez egy rég elmaradt lomtalanítás. Amit nem is kellett volna áthozni a huszonegyedik századba. Ki kellett volna dobni rég.
Calvero
