Itt vagyok Csabán, félméteres hóban, a vonatok alig járnak, kimozdulni sem tudok sehova, s nincs is nagyon ahova igazán kedvem lenne menni, legfeljebb a túlvilágra. Miskolci ismerőseim arról értesítettek, hogy a városi legenda egyik "hőse" lettem; elképesztő hazugságokat pletykálnak rólam. Már abban sem vagyok biztos, hogy valaha is visszajutok... vissza akarok jutni szeretett városomba. De akkor hova?, kedvem is egyre fogy, e tekintetben is.
Hallgatom a híreket, hogy pár évvel ezelőtt gyéef rejtett módon eladta a magyar termőföld egy részét, s eladta Izraelnek a hazai vízkészletet, valamint kétszáz millióért (!) privatizálták a pár napja 66 év után becsületben elhalálozott Malévet, majd bajnai visszavásárolta sokkal drágábban; ez a korrupció nagy tételű egyik alapesete a sok közül, amit AZOK csináltak. És most azok szervezkednek, uszítanak a jelen kormány ellen, szerveznek "éhségmenetet", annyira cinikusan, hogy ők is beállnának a menetbe... tele hassal, tele zsebbel. Szégyenletesen szánalmas, megvetnivaló ez a csapat.
Nemrég tudtam meg, hogy munkaadóm súlyos beteg lett, tehát az afrikai négyhónapos munkám reménye kútba esett, füstbe ment... Fogy körülöttem az életigenlő atmoszféra. Ahogy kezdtem: utálom magamat és utálom a világot. Mondjuk, ez az érzés termékeny költői állapot lehetne, de írni sincs kedvem; amit írni akartam, megírtam; az elmúlt huszonöt évben minden sorom nyomtatásban jelent meg, nem az asztalfiókomnak írtam... pontosabban egy hosszú írásom - nevezzük regénynek - maradt még pártában, melyben a színészekről írtam, Színésznőt vadásztam a címmel, nos, ez a művem még kiadatlan. Majd posztumusz kiadványként megjelenik egyszer, valamikor, jogörököseim örömére. Talán.
Calvero
