Egy internetes hírforrásban olvastam először. És nem is mélyültem volna el a hírben, ha nem az van a címben, hogy vadászbaleset, két áldozattal. Aztán a hírből kiderült, hogy a tragédia olyan helyen történt, ahol én is évekig rendszeresen vadásztam. Ez után felhívtam Tibor barátomat, aki tagja annak a vadásztársaságnak, és megtudtam, hogy Punci főbe lőtte magát.
Sok éven át jártunk hozzájuk vendégként vadászni Stohl Andrissal, aki nagyon megkedvelte a Punci urat, egyszer meg is hívta egy reggeli műsorába, mert ezen a világon ő főzte a legfinomabb velőspacalt, megbolondítva kevés füstölt hússal. Ez volt a specialitása. Ja, és miért Punci úrként szóltam rögtönzött nekrológomban a szombaton elhunyt barátomról? Mert mindenki úgy ismerte. Vadászbarátai leginkább, de nem csak mi, hanem a katonák is, kiknek felettese volt. Egyszer például (azt tőle hallottuk, és jót nevettünk rajta) a laktanyában felhívta egy ismerőse (hol volt még akkor a mobiltelefon…!), aki bár tudta a ragadványnevét, de egy hivatásos katonatisztet mégsem lehet csak úgy keresni telefonon, hogy a Puncit szeretném… Hanem az anyakönyvileg hiteles és polgári nevét mondta a telefonba: Kovács János százados úrral szeretnék beszélni… Mire a vonal túlsó végén értetlen hang, hogy: kit is?... ilyen nevű nincs állományban. Mire a hívó fél tovább erősködött, hogy dehogy nincs, hát az a bajuszos százados… Erre a telefonos altiszt a homlokára csapott, hogy: ja, a Punci urat keresi, mindjárt kapcsolom. Így ismerte és szerette mindenki, én is. Miközben hivatásos katonatiszt volt, semmi katonás nem volt benne. Nem kellett előtte vigyázban állni. Nem volt gőgös, nem volt rátarti. Egy hibája volt. (Nem szeretem azokat a nekrológokat, amikor az elhunytról olyanokat hazudnak, mely tulajdonságoknak sosem volt birtokában.) Punci úr egyetlen hibája volt, hogy hosszan és unalmasan mesélte el a legérdekesebb vadásztörténetét is. Unalmas kisember volt. De ez egyszersmind nagyon szerethetővé is tette. Én nagyon szerettem Kovács Jánost, Punci urat. A nála sokkal fiatalabbak Punci bácsinak szólították, az őt tisztelő idősebbek – mint én is – Punci úrként szólították. És ő ezt el is várta. (Úgy került rá a ragadványnév, hogy egyszer leborotválta a bajuszát, és valaki azt a katonásan ostoba viccet mondta az arcába, hogy „most olyan az arcod, mint egy borotvált punci”. Mire a társaság nagyot nevetett, és örökre rajtamaradt ez a név. És ami leginkább esendővé és szerethetővé tette, hogy elfogadta ezt a… mondjuk így, gúnynevet. Ha vadásztörténetet mesélt – mint mondottam, hosszan és unalmasan – akkor volt a legédesebb, amikor így mondta: „… no, szembe jött velem a disznó, én meg azt mondtam magamban, no Punci, most mit csinálsz? Homlokon lövöd a disznót, vagy jobb pozíciót vársz, mondjuk blatton…” Szóval ő magát is Puncinak nevezte. Ezt én nagyon szerettem benne. Hogy elfogadta rá mért „identitását.” Amikor, kb. tíz évvel ezelőtt elhagyta a családja, és magányos lett, akkor azt mondta nekem az immár üressé vált házban: „no, Punci, mondtam magamban, most mihez kezdesz…?!”
Hogy mi történhetett múlt hét szombat estéjén, hogy a tizennyolc esztendős fia miért főbe lőtte magát...?, talán sosem tudjuk meg. De az biztos, hogy Kovács János öngyilkos lett, mert nem tudott volna ezzel a teherrel tovább élni. Melyikünk tudott volna az ő helyében. Én biztos nem.
Nyugodj békében drága Punci bácsi.
Calvero
