Nem tudom, ki rendelte el, hogy a gyakorlati élet területén, s főleg a pesti színész koromban tett szánalmas próbálkozásaim kudarcot valljanak. Több nyíltszínitapsos jelenetem volt a Vígben, és minden beindulni látszott, az igazgató olyan mosollyal gratulált, amilyen mosolyt az igazgatók általában a kedvenceiknek és altesti nyalogatóiknak tartogatnak, és a kollégák savanyú lehelete is arról a bennük zajló vegyi folyamatról árulkodott, amit az irigység indít meg az emberi szervezetben. Keresték a társaságomat, a próbaszünetekben többen mellém ültek a büfében, és csak kevesükről bizonyosodott be később, hogy fülelni s jelenteni küldték oda őket. De már ott mutatkoztak problémák, hogy nem tudtam és nem is akartam elfogadni a pesti színészek életformáját. A régi probléma köszönt vissza, ami már Szabadkától kezdve rám telepedett. Nem tudtam beilleszkedni. Nem és nem. E hiányosságnak is azon minősített változata: hogy nem is akartam. Szabad akartam maradni. S most eszembe jut egyik kedvenc színészem, Andorai Peti, amikor kint felejtette magát Amerikában, és a szabadság levegőjétől szét akart szakadni a tüdeje, és frissiben vásárolt Cadillacjével úgy rohant végig a hatvanhatos úton, mint Kerouac, aztán hamar rájött, hogy Amerika nem úgy szabad, mint ő gondolta. És hazatelefonált az egyik barátjának, hogy hazajönne, de a barátja letagadtatta magát, mert félt a kompromittálódástól, ugyanígy a másik is. Végül aztán Andorai felhívta a Kulturális Minisztériumot, kapcsolták neki Aczél elvtársat, a titkár vette fel: … aha, maga az a disszidens színész, tán haza szeretne jönni?, igen, haza szeretnék. És akkor a titkár eltakarta tenyerével a telefonkagylót, de azért hallani lehetett, ahogy odaszólt Aczélnak, hogy egy disszidens színész haza akar jönni, mert nem sikerült neki odakint. Mire az íróasztaltól hallatszott Aczél dörmögő hangja, hogy hadd jöjjön haza, legalább példát statuál kudarcból.
Egy nap behívatott az igazgató, és a szemembe mondta, hogy úgy érzi, idegen vagyok a társulatban. Azt válaszoltam, hogy ezen már csak úgy tudunk változtatni, ha az idegenség lesz az elfogadott norma. Bár fellengzősen válaszoltam, mégsem volt könnyű ezt így tudomásul vennem. Másnap bekopogtam Eszenyi öltözőjébe.
A kolléganő ott ült az öltözőasztalánál, fején egy harisnyaszerű valamivel, és a fodrászt várta, hogy fejére tegyék a parókát. Hátulról nézve olyan volt a feje, mint egy Dunából kihúzott kéthónapos vízi hulla koponyája. Amíg beszéltem, egyfolytában a mitesszereit nyomkodta, aztán a tükörből rám pillantva azt mondta, hogy nem tehet értem semmit, mert a Víg egy elit társulat, ami ha kivet magából valakit, annak biztos megvan az oka. Nem akartam a szavakon lovagolni, hogy itt szó sincs „kivetésről”, kivetni a vízi hullát szokta a víz, és pont ilyen a feje, no jó, ilyent nem mondtam, hanem szépen elköszöntem, és kijöttem az öltözőjéből. Már a folyosón voltam, amikor a kolléganő utánam szólt, hogy egyébként nemsokára együtt dolgozunk, mert látta a Stuart Mária szereposztását, és úgy emlékszik, az én nevem is ott volt a listán.
Folyt. köv. (Talán.)
Calvero
