Tegnapelőtt valamelyik csatornán láttam a Taxisofőr című filmet. Immár tizenvalahányadszor. Ez a film a hetvenes évek egyik amerikai kultuszfilmje volt, de mára művészfilmmé nemesedett. Ennyit változott/butult/kommercializálódott az amcsi filmipar. A téma: Travis, a New York-i taxis (Robert De Niro játszotta, aki akkortájt még nem önmagának parodistája volt, hanem remek színész. Ma már az az érzésem, mintha a hajdani De Niro modorát, és ördögi mosolyát utánozná egy színész, aki hasonlít rá.) Szóval Travis nem tud beletörődni és megbékélni a körülötte zsizsegő világ hazugságával, és meg akarja tisztítani környezetét a mocsoktól. Ráadásul beleszeret egy nőbe, aki viszont egy politikus bohócot választ helyette. Naplót vezet, melyben napról napra kifejezi a világ iránt felhalmozódó undorát, és szándékát, hogy a maga szerény eszközeivel megpróbálja azt megtisztítani. Ez ügyben, első körben vásárol egy 44.-es Magnum Coltot, s mellé még három kisebb kaliberű marokfegyvert, és elhatározza, hogy végez azzal a hazug politikussal, akinek pártjába tartozik az a pasi is, aki korábban lenyúlta a nőt, akit szeretett. Közben összetalálkozik egy gyermek-prostituálttal (Jodie Foster játszotta, alig tizennégy esztendősen, megrendítő hitelességgel!) És miután kudarcba fullad a hazug politikus likvidálásának elhatározása, elmegy abba a kupiba, ahol a lánykát tartják alkalmazásban, és lemészárol mindenkit, kezdve a stricivel, végig a folyosón, a portástól az elaggott kéjencig; vérben úszik a folyosó, a lépcsőház. Közben ő is sebet kap, de mielőtt önmaga ellen fordíthatná a revolverét, kifogy a dobtárból a golyó, és Travis kénytelen megdicsőülve, hőssé váltan folytatni az életét, a taxizást… És az utolsó jelenetben beszáll a kocsijába a lány, a politikus babája. De nincs feloldozás, nincs kibékülés, nincs egymásra találás. Nincs és-aztán-boldogan-éltek... Házhoz szállítja a csajt, és örökre elválnak.
Hogy mennyire archetipikus történet, azt tragikusan bizonyítja a ma is létező gyermekprostitúció s a gyermekkereskedelem; már Magyarországon is előfordul, hogy a szülei bocsátják árúba kiskorú lányukat. De Travis „kórképe” is ismerős mindenki számára, ha máshonnan nem, a közelmúltbéli norvég és belga ámokfutók esetéből. Ezzel nem akarom Travis tettét követendő példaként állítani. Csak annyit állítok, hogy a művészetnek (esetünkben a filmművészetnek) feladata a valóság felmutatása, még ha az néha fájdalmas is.
Calvero
