Ahogy a régi vadászok sóhajtottak hajdanán: ha én azt a bikát meglőhettem volna…! Úgy sóhajtok én is néha, ha arra a szarvasbikára gondolok. Ha én azt a bikát meglőhettem volna…!
A szarvasbőgés vége felé történt. Mikor már a harkály is gyakran hirdeti, hogy hamarosan vége lesz az erdei harsogásnak, és eljövend a nagy őszi és téli csend. Szeptember huszonötödikén lőttem egy süldőt, s minthogy nem volt nálam több krotália, huszonnyolcadikán, vadászat előtt kénytelen voltam betérni a vadászmesterhez, új krotáliáért. Jó barátságban vagyok a vadászmesterrel, leültetett, beszélgettünk. És akkor elmesélte nekem előző héten történt esetüket, amikor az elnökkel szarvasbikára vadásztak a Ruda oldalában; az elnök alacsonyabban cserkelt, a vadászmester pedig a füves tetőben. Egyszerre a hegytető bokrai mögül fáradt nyögéssel megszólalt egy bika, amely, teheneit követve hamarosan ki is lépett a tisztásra. A vadászmestert nem láthatta; ő egy fa mögé lapult, és onnan bámulta a tízkilónyi agancsú bikát, ahogy a teheneit abajgatja. Önzetlenségétől vezérelve úgy érezte, ezt a nagy bikát az elnökkel akarja meglövetni, leereszkedett hát az aljba. Szólt az elnöknek, és ketten osontak fel a tetőbe… De az elnök már csak a sziklás túloldalba leereszkedő bika farát láthatta.
Meghallgatva a vadászmester kalandját, átvettem a krotáliát, beültem a kocsiba, és egy óra múlva a bükki kalibában voltam. Este a Pecerkén lestem, semmi nem jött, bőgés is csak távolról szólt; valami fiatal bika nyekergett, melyet a csapatbikák korábban valószínűleg elvertek a tehenektől. Éjszaka, a telihold fényénél sokáig ültem kint a kaliba előtti, a bütüre vágott asztalnál. Egri Bikavért ittam, és hallgattam az éji neszeket: a pelék futkosását és prüszkölését – mely neszeket annyira szeretek! - , és néha egy-egy távoli bika is megszólat ötletszerűen.
Hajnalban jó nagyot cserkeltem, reggel felé pedig felmentem a Hosszúbereki gerincre. Nem mellesleg ez a füves tisztás alig puskalövésnyire van a Ruda gerincétől…
Lassan sétáltam felfelé, csak figyelmetlenebb pillanataimban léptem ágra… és egy ilyen zajra egyszerre előrontott egy fiatal bika, mely szintén lemaradhatott a bőgés bőséges ünnepéről, és így utólag akarta bepótolni a nászt. (Hiszen a lépteim zaját szarvastehén szöszmötölésének vélte.) Szépen lapra állt a bika, és tulajdonképpen lőhető is lehetett volna (duplavillás, előreálló villákkal), de nem volt kedvem meglőni; utána kocsit kell hívni, elmegy rá az egész napom… Nem.
Tovább mentem. A tető alatt valami zaj… szarvastehén ugrott meg az oldalból, barna csuhája itt-ott felvillant a bokrok közt. Leereszkedtem abba az oldalba. Egy kitaposott szarvasváltón ballagtam lefelé; a fák közül felviláglott egy tisztás, ahol előzőleg már sok szarvasos kalandom volt. Arrafelé osontam halkan. Amikor kiértem a tisztásra, megálltam és szétnéztem. A füves réten semmi vadat nem láttam. Tovább indultam. És alig léptem kettőt, tíz méterre előttem egy cserfa árnyékából, valami eladdig sosem hallott, nyeffenő hanggal felugrott egy szarvasbika, és a gerinc felé ügetett. Ösztönösen felkaptam a puskát, és a céltávcsőben láttam a lágyékát érintő hosszú és vastag agancsát. Ha olyan lennék, futtában is meglőhettem volna. De nem olyan vagyok. Elengedtem.
A rákövetkező egész hetet ott, azon a tisztáson töltöttem. Az utána való két évben is, két bőgéskor minden nap ellátogattam arra a tisztásra. Azt a bikát soha többé nem láttam.
