Haladtunk végig a falun, elől ment az ekhósszekér, a bakon Vili, fekete cilinderrel a fején, kezében vívótőrrel, a kocsi mögött mi vonultunk, dobolva, dalolva hirdettük az esti előadást. Szembe jött velünk egy temetési menet – abban az időben még háztól temettek –, a két menet közeledett egymáshoz, egyik életet vitt, a másik halált. Klattyogtak a lovak patkói az aszfalton, a mi szamaraink patkolatlan patája halkan koppant. Találkozott a két menet. Lecsendesedtünk, s néztük a gyászmenetet. A halottaskocsi elé fogott fekete lovak fején fekete csuklya volt, csak kitinfényű szemeik látszottak, és hegyes fülük meredt ki. Rövidre nyírt sörényükről fekete szalagok lebegtek, és a farkuk fel volt kötve. A halottaskocsi üvege mögött mélybarna koporsó nyúlt el, rajta aranybetűkkel: Kecskés Terézia élt 76 évet. A koporsófedél alatt ezüsttel beszegett fehér csipke fodrozódott. Nyikorogtak a rugók, a kocsikerék vaspántja hörögve gördült az aszfalton. A kocsi mögött szipogva vonuló gyásznép lehalkult, élénken nézte színes csapatunkat. Elhaladtunk egymás mellett. Mi szótlanul kullogtunk tovább, mert pillanatra találkoztunk a halállal. Ők talán kis vigasszal mentek, mert pillanatra látták az életet.
A Don Quijote bemutatóján ott volt Jugoszlávia minden, magát fontosnak tartó művésze. Hogy őket egyébként ki tartotta fontosnak, a fene se tudja. A besúgóknak is gazdag nyersanyag kínálkozott: a Tanyaszínház ellenkultúrának számított. Persze azt, hogy ellenkultúra lennénk, de akár kultúra is, mi nem tudtuk, mi csak tettük a magunk dolgát a saját ízlésünk és szenvedélyünk szerint, szabadon, s hogy a hatalom mindezt provokációnak vette... na prutty. A bemutatóra eljött a Kaláka együttes is, két napig velünk csavarogtak, egyik tagja alkalmi szeretőt is választott lányaink közül, egy szép arcú cigánylányt, zajos örömük és hancúrozásuk kihallatszott a sátorból. (Később a romalány szeretőm, akit arra az éjszakai kalandra átengedtem a pesti művésznek, a következő együttlétünkkor azt mondta: Huzella nagyszerű, érzéki szerető volt.) A bankettet Juszti néni kocsmájában tartottuk, és amikor kimentem pisálni, láttam, hogy ott fekszik Csefanyiga az udvari vizeldében, arccal félig a sörszerű lében. És amikor melegséget érzett az arcán, Csefanyiga felébredt, s felnézett rám mosolyogva, és lelkesen azt mondta, hogy Calvero, nagyszerű volt az előadás, annyira szeretem a művészetet, a mindenféle szépséget, a zenét, meg a színeket, meg a színházat. Valamikor régen mink is játszottunk színházat a gunarasi művházba, Bábi volt a János vitéz, én meg a Bagó… És merengőn opálos tekintettel emlékezett, aztán feje visszahanyatlott a sörszerű lébe, és horkolva szívta be s fújta ki a lé felszínén úszó habot.
Egyik tanyaszínházi nyáron azonban bűnös módon szakítottam a hagyománnyal. Mármint azzal, hogy a Tanyaszínházban csakis egy estére szóló kapcsolatok engedélyezettek, és beleszerettem egy statisztalányba. Ekkor jött a behívó, melyben a Jugoszláv Néphadsereg tudatta velem, hogy feltétlenül számít a harci hevületemre, és tenném meg nekik a szívességet, hogy egy esztendőre beköltözöm a laktanyába, ahol aztán megtanítanak szakszerűen embert ölni. Így hát turné közben ott kellett hagynom a Tanyaszínházat és a statisztalányt, mielőtt megkóstolhattam volna szép testének minden nedvét. Az egész társulat kikísért a buszhoz, mely a szolgálat helyére vitt, s a lány úgy siratta távozásom, hogy lerogyott a porba, és onnan integetett a távolodó busz után; elhaló hangon ismételgette, megvárlak Calvero, ígérem, megvárlak!, miközben orra hegyén egy vékony takonyfonál ingázott. Azt Fricitől tudtam meg később, hogy miután a busz eltűnt a kanyarban, a lány felállt a porból, megtörölte az orrát, és még aznap este lefeküdt a Szöllősi nevű világosítóval. Így zökkent helyére a szokásrend, így állt helyre a tanyaszínházi szabály, amely szinte szó szerint azonos volt azzal a jelszóval, amit a beat- és hippinemzedék tűzött zászlajára: szeretkezz, ne háborúzz!
Calvero, a pacifista
