Maradva az elmúlt napokban kezdett témánál, ami a Vándorkúttal kezdődött, és a vándorlás különböző változatairól szólt, most egy sorozatba fogok. És remélhetőleg minden nap eszembe jut egy régi emlék, ifjúkorom egyik nagy kalandjáról, a vajdasági Tanyaszínházról.
. A Tanyaszínházat Hernyák Gyuri találta ki, még tehetséges akadémista korában. Ja, és Frici is ötletadó volt, de lévén ezt a kollégát még nem mutattam be neked Barátom, az ő személyét fedje fátyol. Szóval: Tanyaszínház. Kevés olyan valódi színházban játszottam későbbi kőszínházi életemben, mint amilyen az a laza képződmény volt, önkéntes alapon, semmiért egészen, pénzt, ha kaptunk is, a kétnapi kocsmaszámlánkra volt elég, vagy arra sem… De mégis, ez az alakzat volt legközelebb ahhoz a színházhoz, ahová egész életemben vágyódtam, s ahová sohasem jutottam el. A Tanyaszínház olyan csapat volt, amilyenekkel Petőfi csavargott, ahol a közönség bekiabálhatott, még a söröskorsót is hozzávághatta a játszó személyhez, ha annak játéka nem volt meggyőző.
Nyár elején, általában a színházi évad végeztével, kimentünk egy tanyára, ott a gyümölcsös mellett felvertük a sátrakat, tábortüzet gyújtottunk, és annak parazsát egész nap tápláltuk, ott főztük a kávét, melegítettük a készétel-konzerveket, és néha bárányt is sütöttünk nyárson, erre majd még visszatérek.
Reggel, rögtön a kávé után, Hernyák Gyuri szalaggal – amit meseszalagnak nevezett el – körülkerítette a játékteret, és ebben a térben próbáltuk az adott darabot délig, ebéd után pedig estig. Tulajdonképpen csak ez volt a Tanyaszínház titka. Bármilyen sztahanovista is ez a magyarázat, titka a munka volt. Minthogy egész nap együtt voltunk, mi mást is tehettünk volna, mint dolgoztunk. Este leültünk a tábortűz mellé... És akkor az együttlét más jelleget kapott. Egyszeriben „osztálykirándulás” lettünk, gitároztunk, Cseh Tamás dalait énekeltük, meg azt az idétlen nótát, amit akkortájt tanultam a Juszti néni kocsmájában egy Csefanyiga nevű részeges paraszttól, valahogy úgy szólt, hogy „ettem fagombot, ma született pockot…” Majd a refrén jött: „megettem az öcsémet, a Bélát…” És miután nagy derültséggel kísérve befejeztem a nótát, iszonyú erővel tört rám mindig az a gyerekkori álom, amikor a kétéves öcsémet szolgálták fel ebédre, s álmomban meg is ettem. Puha babahúsa ropogósra volt sülve, akár az újévi malac, és felébredve majdnem olyan lelkiismeret-furdalásom volt, mintha az álombéli tivornya valóság lett volna. Ez az élmény nem kímélt, később is vissza-visszatért, például a Titus Andronicus próbái alatt, amikor Tamora gót királynő saját gyermekeinek húsát falta fel finom szószokkal, ropogósra sütve. És a próbaidőszak alatt öcsém számos alkalommal látogatta meg az álmaimat, nem szólt semmit, csak vádlón nézett rám egy álombéli szoba dohos sarkából, amely szobában előtte sohasem jártam. Szóval, esténként danolásztunk a tanyaszínházi tábortüzek mellett, ittunk is, és szerettük egymást, állati szabadon, ami azt jelenti, hogy nem voltak mélyen elkötelezett kapcsolatok, önkínzó érzelmek, olyanok voltunk, mint a farkashorda vagy a szarvascsapat; mindenki csak arra az estére választott párt magának, aztán továbbadta. Szájról szájra vándoroltunk, akár a népmese, vagy mint tábortűz mellett a borosüveg.
Egyik nap bárányt kaptunk a parasztoktól, és vadászati tapasztalataimat felhasználva énrám várt a feladat, hogy levágjam, botra húzzam, megsüssem. A bárány rekedten bőgött, amikor a nyakát metszettem el, a lányok befogták a fülüket, néhányan könnyeztek is, de a húsát ők sem vetették meg.
Alkonyatkor parázsra tettem, körülültük a tüzet, én forgattam a karóba húzott bárányt, hogy egyenletesen süljön, a többiek énekeltek, vagy a harmatos füvön csókolóztak, egymás fülébe mocskosan lédús trágárságokat súgtak, és azon nevettek. Elmúlt éjfél is, és a bárány még mindig nem sült meg, és már mindenki megéhezett, kérdezgették tőlem, hogy mikor ehetünk, és én ilyenkor beleszúrtam egy kihegyezett gyufaszálat a bárány húsába, s miután kihúztam belőle, a fülcimpámhoz tettem, s ha forró volt a gyufaszál, az azt jelentette, még mindig várni kell, még nincs kész. De még két órakor is forró volt a gyufaszál, a csapat meg éhes, hát azt mondtam, együnk, olyan lesz, amilyen.
Vadászkésemmel szeltem a bárányt, osztottam, és a tűz vöröslő fényénél faltuk, mint az ősemberek. Egymásra akkor nem is figyeltünk, csak a húscafatokra, ittuk rá a bort, utána lefeküdtünk aludni. És reggel, amikor kibújtam a sátorból, s Gyurira pillantottam, elkezdtem röhögni. Hogy nézel ki, te fütyi? Ezt kérdeztem tőle, vagy valami hasonlót, mire ő, szintén röhögve: te hogy nézel ki? És röhögésünkre a többiek is kimásztak a sátorból, s mindenki röhögött a másikon, mint egy burleszkfilm szereplői, azon röhögtünk, hogy a másik hogy néz ki, nem tudva azt, hogy mi magunk ugyanúgy nézünk ki, csak egy kicsit még úgyabbul. Mindnyájunk arca vörös volt a vértől, olyanok voltunk, mint a röhögő vérfarkasok, mert nem volt türelmünk kivárni, hogy átsüljön a hús, félig nyersen, véresen ettük meg.
(folyt. köv.)
Calvero
