Nem madártani megfigyeléseimről szólok. Ismét színházról. Harminc évvel ezelőtt Mcmuphy-t játszottam a Kakukkfészekben. (Tíz évvel ezelőtt pedig Miskolcon az indiánt) Ezt a régebbi emléket idézem most fel. Forrásmunkaként felhasználva a Színésznőt vadásztam című regényem kéziratát.
Két hét próba után a Kakukkfészek még csak a rendelkezés szintjén állt. Rózsa Mihály nagyon gyengekezű, határozatlan rendező volt, rózsaszín lélek, gyanúm szerint rejtett homoszexuális, bár ez csak gyanú maradt, sosem akartam a végére járni. Amikor nem voltam színpadon, az öltözőben tanultam a szöveget, próbáltam kitalálni a helyzeteket.
A második hét vége felé történt, hogy beültem a nézőtérre, és megdöbbentem attól, amit láttam. A darab expozíciójában megfélemlített véglényeknek kellene csoszogniuk a színpadon, akik a nővér mosollyal álcázott terrorjától szenvednek. Többségük elmebeteg, vagy egyszerűen fél a kinti világ ridegségétől. A színészek többsége ezt is játszotta. Egy kivétellel. Sala, aki bokros igazgatói teendői mellett Harding szerepét is elvállalta (értsd: önmagára osztotta), ahogy színre lépett, dölyfösen beleült egy karosszékbe, és a lábát keresztbe vetette az asztalon. A jelenet pedig tovább folyt, Rózsa nem szólt rá semmit. Vártam, mi lesz, aztán csendben, görnyedve odalopakodtam Rózsához.
– Misikém, ne haragudj, ez nem oké így. Itt mindenki fél, nem mernek lázadni, erről szól a szitu – súgtam Rózsának, s ő lesütött szemmel, szégyenlős arccal bólintott. – Te rendezted ilyenre? – hajoltam ismét a füléhez, mire ő:
– Nem, ő akarja így játszani! – Leheletéből az alvó állat kigőzölgése áradt, én meg csak néztem rá értetlenül, mert nem akartam hinni a fülemnek, a jelenet pedig ment tovább odafent.
– De mondom, hogy így nem jó. Nincs miért bejöjjön McMurphy, ha már bent van egy lázadó, aki felrakja a lábát – mondtam halkan, szinte könyörögve.
– Ez igaz, de ő a párttitkár.
– Mit mondasz, nem értem?
– Mondom, Sala a színház párttitkára.
– Mégis jól értettem – motyogtam, és néztem Rózsa arcát a félhomályban. – Szóval nem akarsz szólni neki. Akkor szólok én – mondtam hangosan, felálltam a nézőtérről, és felmentem a színpadra.
– Sala, kérlek, ne haragudj, próbáltam Rózsát meggyőzni, hogy ez így nem jó, s ő is tudja, de nem akar neked szólni. Az a szitu, hogy itt mindenki fél. Egészen addig, míg meg nem érkezik McMurphy. Ha felrakod a lábad, az azt jelenti ott lenn, hogy te nem félsz.
– Mér, te vagy a rendező? – kérdezte Sala nyersen, hol rám, hol a félhomályban lapuló Rózsára pillantva.
– Nem Sanyi, én McMurphy szerepét játszom. De ha gondolod, játszhatod te is, akkor felrakhatod a lábad – mondtam ingerültségemet barátságos mosollyal leplezve, mire Sala lassan levette lábát az asztalról, felállt, és azzal a tekintettel, amit legelőször a solymászbemutatón láttam, másodszor pedig az ő irodájában, rám nézett.
– A szünetben gyere fel az irodámba – mondta, és kiment a színpadról.
Holnap elmesélem Barátom, mi történt az igazgatói irodában.
