A színész érdekes állatfaj. Mint egy kölyökkutya. Csak amikor megerősödik a szemfoga, és felnőtt eb lesz, elharapja a torkod. Elmondom neked Barátom, pályakezdő történetem egyik epizódját.
Kezdetben kedvelt a társulat, keresték a társaságomat; a büfében az asztalomhoz ültek, és sótlan vicceket mondtak, s elvárták, hogy nevessek rajta. És én szolgálatkészen és engedelmesen nevettem is, a békesség érdekében. Aztán érkezett el a fordulat. A hátam mögött intrikák suhantak laposan és alattomosan. Hogy azt gyanítják, Pesten strici voltam, és ráadásul homokos… Talán kokainista is (1979-ben!??) Később az a hír járta, hogy valami gaztettet követtem el Pesten, és a Főiskola után azért nem maradtam ott; mert menekülnöm kellett. Ettől kezdve az idősebb kollégák rekedt fölényességgel úgy szólítottak meg köszönés helyett: „Ná mi ván, ifjú titán?!” Nyilvánvalóan azt gyűlölték bennem, hogy Pesten szerzett diplomámmal esetleg szakmai előnyöket szerezhettem. Amikor a gyűlölet nem jár kockázattal, az emberi ostobaság önmagát győzi meg, és a magyarázat már magától jön.
Ekkor már akaratlanul is én töltöttem be az emberi nem szégyenének szerepét, én lettem az az aljas, becstelen gazember, aki minden színházban jelen van, akiről – akárcsak az ördögről vagy a jóistenről – már mindenki hallott, de olyan sokféle alakban jelenik meg a földön, hogy úgyszólván megfoghatatlan. Az ilyent el kell különíteni, kiközösíteni! Akár a halálát kívánni…! A mindennapi életben naponta legalább százan kívánják halálodat: akik a pénztárnál mögötted állnak a sorban, és idegesen toporogva nézik, amíg előszeded az aprót; vagy a vécében állnak mögötted, és dühödten várják, mikor fejezed már be a hugyozást… Ennek soha sincs vége. Csak éppen hozzászokik az ember. Legerősebben az ottani, hatvan fölötti anyaszínésznő gyűlölt, kinek férje hajdan a szerepköröm egyedüli birtokosa volt. Olyan nagyszabású gyűlöletet ápolt irántam, hogy elnyűtt petefészkei már a halálom puszta gondolatára is bizseregni kezdtek. Az ő ötlete volt az is, hogy ki kell rúgatni engem a színházból.
Amikor megtudtam, mi készül ellenem, megrémültem. Az ember sohasem félhet eléggé. Áldozatra volt szüksége a társulatnak. Nem kerülhettem el a sorsomat.
Helyzetem azon az estén kezdett körvonalazódni, mikor az egyik éltesebb férfiszínész a büfében elém állt, és arcomba mordult: „Ná mi ván, ifjú titán, mire vagyunk ilyen nagyképűek?!” Nem értettem, mire céloz, hiszen én inkább gátlásos voltam minsem nagyképű. Azt sem értettem, mire fel a többes szám… de azt nem mertem mondani, hogy a többes talán azt jelenti, hogy velem együtt önmagát is nagyképűnek tekinti...? Ehelyett megragadtam a két kezét, és szenvedéllyel mondtam: „Kedves kolléga, te kis híján egy végzetes tévedés áldozata lettél! Az, hogy nem ülök a büféasztalotokhoz, és nem állok le beszélgetni veletek, az nem nagyképűségből van. Ellenkezőleg, az irántatok érzett mélységes tiszteletemből! Hát hogy jönnék én ahhoz, tanulatlan, tapasztalatlan senki, hogy csak úgy odatolakodjam a köreitekbe?! Ti élő mítoszok vagytok!”
Ekkor hatásszünetet tartottam. A szövegem keltette fegyverszünetben egyik kezemmel elengedtem a kezét, és karomat teátrálisan a fejem fölött meglengetve folytattam: „ A hozzátok hasonló zseniális színészeknek nem itt lenne a helyük! Nem ám! Hanem egy fővárosi színházban, ott is a vezető színészek közt…! Mert ti héroszok vagytok, Thália szent parlamenterei!”
Magam sem hittem, hogy a szavak, melyeket az életösztön mondatott velem, s melyeknek jelentésével magam sem voltam egészen tisztában, milyen nagy hatást keltenek. Ahogy fenti visszaemlékezésemet kezdtem: a színész, ha játszik, olyan, mint a gyerek. Ha nem játszik, akkor is. Könnyű elszórakoztatni. Mivel gondolkozni nemigen szokott, amikor beszélni kezdesz hozzá, kénytelen óriási erőfeszítéseket tenni, hogy megértsen. Az éltes színész is gondolkodni próbált. Ezt pedig meghaladta erdejét. Mondhatnám, az agytekervényeit fogva tartottam a markomban.
„No jó, gyere igyunk meg valamit, a vendégem vagy!” - mondta leereszkedően, és vállon verve a büfépult felé terelt. A második kört én fizettem.
Calvero