Néha egész héten kint voltam a bükki kalibában. Egyszer még a karácsonyt is ott töltöttem a kalibában (a családom valami akkori csalárdságom miatt magamra hagyott Szenteste előtt.) Karácsonyfám is volt, fekete fenyő ágából (mely nem őshonos fafaj hazánkban, de én őshonos fafej vagyok.) Az öntöttvas kályhában duruzsolt a parázs, résein ördögi fények vetültek a falra... a hőségre előjöttek a fafalból a pelék... csórókáimat megtévesztette a meleg, azt hitték, itt a tavasz. Az ünnepi hangulatra való tekintettel nem hessentettem el őket; ott mászkáltak az asztalon, a számukra kitett száraz kenyeret rágcsálák, és dülledt nagy szemükkel a gyertyafényt bámulták.
De az új évezred új félelmeket hozott. Az emberek megelégelék, hogy csak a politikusok lophatnak; ők is akartak részesülni a tiltott gyümölcsből - bőrszínre való tekintet nélkül! - ellopotak mindent: fűt, fát, színes- és színtelen fémet. Egyik alkalommal, ahogy kint akartam aludni a kalibában, és vadászni egy jót, láttam, hogy feltörték a kalibát, elvitték a vasajtót, a vaskályhát, a vasból készült emeletes ágyakat... mindent. ((Amikor a feljelentést tettem, a szolgálatos rendőr megkérdezte: kire gyanakszom? Hát kire is - gondolkodtam - hát a veresjánosra, aki mellékállásban gyéef minisztere (volt akkor), trükkök százainak ötletadója... főállásban pedig fémkereskedő. A rendőr leírta amit mondtam, de rosszallóan ingatta fejét.))
Így veszett el életem egy része, s hamarosan valószínűleg követi a bükki tagságom is; követi minden, mi eddig fontos volt s életkedvet adott. Követi majd minden anyagi, hogy a végén már csak az maradjon, mi megfoghatatlan: emlékezés a múlt szelíd vadonjaira.
Calvero
