Ma elköszöntem Lea lányomtól, aki pár nap múlva a texasi Houston városába utazik, egy hónapos kurzusra. Vasárnapi apukaként szótlanul, s szinte észrevétlenül ültem a sarokban, egy karosszékben - mint egy bio-kandi kamera -, miközben ők pakoltak. " Ezt a szép rucit is vidd magaddal... meg itt van ez a kinai boltban vásárolt esőköpeny...!" Mire Lea: "De édesanya, ez a köpeny olyan, mint egy szemetes zsák..." Ilyen mondatok hallatszottak ki Lea szobájából.
Utána Lea felolvasta az e-mailt Houstonból, amit nemrég egy ottani MAGYAR oktató írt neki (hiszen magyarok mindenhol vannak; világhódító nemzet vagyunk), melyben jótanácsokkal látta el Leácskámat. (Pl: "...az esőköpeny elférjen a zsebben...") Utána Lea angol nyelven felolvasta nekem a kurzusvezető hozzá intézett levelét. És megdöbbentem, milyen tiszta Queen's English angolsággal szóltak szájából a szavak. (Már amennyire én meg tudom itélni ezt, aki három hónapos kanadai tartózkodásom alatt nem fejlődtem fikarcnyit sem az angol nyelvben.) Aztán beszélt nekem a torontói mecénásáról, a szintén magyar származású Vági Tiborról, aki pár évvel ezelőtt látta egyik balettvizsgáját, és azóta minden módon támogatja és segíti szakmai fejlődésében.
Utána sokadszorra megnéztem a bp.-i Művészetek Palotájában előadott táncát, amit a Duna-tv vett fel profi módon; mindig jó helyen voltak a közelik, pl.: a karcsúan nőies combjárol, vagy a mosolyáról, amely azt a könnyedséget sugallta: nekem ez semmiség. Mert a nézőkre nem tartozik, mennyi izzadság; kín és fájdalom szótlan elviselése lapul meg minden begyakorolt mozdulat, ugrás, forgás mögött.
Annyira büszke vagyok Leára! És kívánom neki, mikor diplomát szerez, végleg hagyja el ezt az országot, Magyarországot. Legyen világpolgár. Mert ebből az elbaszott országból több nemzedéken át nem lesz semmi, ami az igazi tehetséget itt tartaná. Ez az ország elveszett lelkek, és lelki hajótöröttek roncsain vergődik majd, kik szánalmasan kapaszkodnak egy-egy vízen úszó deszkába. Munkátlanul, jövőtlenül. Ezt az országot szétlopták, elprivatizálták, tönkretették. Tudjuk kik... majd az ügyészség is előbb vagy utóbb tételesen tudni fogja. Reméljük. Nem lesz itt semmi, mert középszerű percemberkék szava volt a döntő, a tehetségeket pedig mindig száműzték, deportálták. Féltékenységből, vagy politikai okból. Évtizedek óta, minden eddigi rendszerben, kurzusban; legálisan megválaszott, vagy kékcédulásan elhazudott kormányok uralkodása alatt. A múltban, aki Nobel-díjra volt alkalmas - elment innen. Aki egykoron itt sikeres volt, ha sikerét értékre akarta váltani - elment innen... De aki zavarosban akart halászni, tilosban vadászni, nemzetét és nemzedékét becsapni, raccsolva bemondó lenni, párt által delegálva vezérigazgatóvá lenni, impotensen is álló faszt hazudni, operafesztiválon díszmagyarban vagy szmokingban feszengni... Mi mind itt maradtunk. Itt is döglünk meg.
De mégis van különbség az ittmaradtak típusai közt: Egyikünk sorsa a magyar nyelv... Másikunk pedig szeret zavarosban halászni, raccsolva bemondó lenni... satöbbi.
Büszke vagyok Leára! Pontosan annyira, amennyire Lilla lányomra, aki bő egy hónap múlva császárral szül ikreket. Az egyik lókötő farfekvéses, ezért csakis vágással lehet világra hozni a két kis "császárt". Akik a vizsgálatok szerint különben is az átlagosnál sokkal nagyobb termetűek (és még nőni fognak.) Hogy milyen neve legyen az ikreknek, még nem eldöntetett. Én a László és Sándor nevekről lebeszéltem őket. E nevek a családunkban eleddig nem hoztak szerencsét.
Üdv.: Calvero
