Tegnap is Veszprémben jártam. Az előadást nagyon nehezen tudtam eljátszani, egyrészt a torokgyulladásom nehezítette, másrészt az iszonyú koranyári meleg; az utcai digitális jelző 30 fok Celsiust mutatott. És ez a napok óta tartó hőség átforrósította a Megyasszay (bocs',ha rosszul írom e remek hajdani építész nevét), tervezte színházépületet. A jelmezem: bélelt bőrkabát, fajemen bőrsapka, erre még rájött a reflektorok hősége: úgy izzadtam, hogy a verejték a szemembe folyt, alig láttam a játékpartnert. És utána úgy rohantam el abból a színházból, hogy csak a portásnak köszöntem. Ennyit a színházról.
A 2-es busszal kimentem a vasútállomásra; túlhaladva a dimbes-dombos belvárost, mely meglehetősen jó ízlést mutat, megérkezve a külvároshoz, lepukkant panelházak mellett haladt el a busz. Ilyen szánalmas szocreált még szeretett Miskolcom Bársony János utcájában sem látni. De a mélypont maga a vasútállomás volt. Nem hiszem, hogy Mátészalka-Alsó ilyen elhanyagolt és mocskos-piszkos állomással rendelkezne. És mindez a "fejlett" Dunántúlon. Köpések, turhák, hányások a peronon; az állomásfőnök irodájából állatiasan buta arcú egyenruhás penderült ki, és amikor megszólítottam - mert tábla nem jelezte -, hogy legyen szíves megmondani, melyik peronra érkezik a bp.-i sebes, sebesen azt mondta: nem tuggyuk még, majd bemongyák. Előre elárulom: nem mondták be. De mindegy. No, a váróteremben két magyar archetipus ült: egyik elhízott, kopasz, a másik agársovány kopasz. Leültem a közelükben, és bár eszem ágában sem volt kihallgatni beszélgetésüket, még sem kerülhettem el, hogy ne kapjak ízelítőt a régi/mai magyar valóságból. Mindkettő elvált a feleségétől, és végtelenül elkeseredetten mondták a magukét. Nem ám egymással beszéltek - egymás mellett, meg sem hallgatta egyik sem másik panaszát, csak mondták, mondák sérelmeiket: hogy a volt feleségük nem engedi a gyermekláttatást... eztán, ha mégis találkoznak, abból csakis veszekedés lesz...
Eddig hallgattam panaszaikat, azonban idő volt, kimentem a - miként mondottam - köpésekkel és más trutymókkal fertőzött peronra, és vártam, hogy az egyenruhás igérete szerint bemondják a vonatom érkezését. A vonat befutott, de a tá-tátátá-tátátá nem szólalt meg.
Már a fülkében ültem, mikor eszembe jutott hajdani költő barátom, Sziveri János egyik verssora. Jánosról tudni kell/ene (ha nem felejtette volna el őt az utókor), hogy a temetésén Esterházy Péter is beszédett mondott, és a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb poétája volt. De aztán eljövendett ama jövendett korszak, mely nem kedvezett az írástudóknak, és Sziverit elfelejtették. De nekem, ott a mocskos kupéban eszembe jutott egyik verssora, mely úgy zakatolt a fejemben, mint seggem alatt a kattogó sinek, és mely annyira illik a veszprémi vasútállomáshoz. A sor pedig így szól: "Ez nem Párizs, sem Bakony; csak vér és takony."
Calvero
